376. SZÍNHÁZI LEVÉL

A hatvanas évek lapjai hozták divatba s kultiválták a színházi levelet. Lapozgatva e lapok régi bekötött példányai közt, megmosolyogjuk persze a régi jó színházi kritikusokat, akik négy-öt hasábos valóságos levelet írtak lapjaikban ilyenféle címekkel: Levél Zsoldosné asszonyhoz vagy Mûvészeti sorok Halmi úrhoz. Ezekben a levelekben aztán a címzett mûvésznõ vagy mûvész egy alakítását olyan alaposan elrészletezték, megvitatták, hogy Zsoldosné asszony vagy Halmi úr alaposan elbámulhattak, hogy mit nem akartak, vagy akartak õk ebben vagy abban a szerepben. Mint ahogy az ismert Arany-anekdota is szól: Mikor a kritikus úr Arany tendenciáiról beszélve, folyton hangoztatta, hogy „nagyon jól tudta ezt Arany János”, a nagy poéta türelmét vesztve fakadt ki: „tudta a fészkes f…!” Így gondolhatták a színi levelek meggyanúsítottjai. Abban az idõben persze szükséges, nagy idea volt a magyar színmûvészetet népszerûvé tenni. Ma már az ilyen színházi levélre semmi szükség nincs. Nem is írnak rõfös tanulmányt a legnagyobb mesterek alakításáról sem. Ma már nincs szükség a színészt túlbecsülni. A színházi levelek a színházi lapokba szorultak. Ott is csak pikantériákat tárgyalnak. A színházi levél formáját ez egy esetre az elmondottakon kívül még más valamiért is frissítettük fel. Egy nagyváradi mûvészemberrõl akarunk írni pár szót, akinek régi nemes szabású egyéniségéhez ez a régi forma illik legjobban. Bognár Jánost gondoljuk, akinek a mi nem sok diadalú színészgárdánkból olyan gyorsan sikerült kiválnia. Pedig a bemutatkozása sem volt szerencsés. A Cigányban mutatkozott be, öreg Szentgyörgyink leghíresebb szerepében. Meg kellett hát küzdenie az elfogultsággal, a veszélyes összehasonlítással, az elõlegezett bizalmatlansággal. És az „öreg Bognár”-nak - így nevezik a színháznál - sikerült meg­küzdenie. Az õ cigányáról el kellett ismerni, hogy öntudatos, mûvészi alakítás. - Azóta minden [nagy] vagy jelentéktelen szerepe errõl az öntudatos, mûvészi képességrõl adott bizonyságot. Õ a régi gárdától tanult. Nem szeszélyes, nem félistenkedõ hiú, nem férfi­primadonna, nem válogat a szerepekben, nem igyekszik házilag kezelni a kritikát, s okvetlen kicsikarni a tapsot. Komoly mûvész mindenik szerepében. A nagyobb alakításai közül pedig emlékezetes az õ Marozsán Bogdánja, az após Thury Katonákjában, a házasságszerzõ Jáfet tizenkét feleségében, hogy többrõl ne is szóljunk. Amellett szerény, olyan szerény, mint a régi mesterek voltak. Mikor a színházi lap versenyén néhány szavazatot mint „legkedvesebb színész” kapott, nem akarta elhinni, hogy õ vele gúnyt nem ûznek. Emellett olyan jó kolléga, hogy a színháznál mindenki szereti. Ennél nagyobb bizonyság nem kell. Ez Bognár János. Olyan színészember, akit meg kell becsülni, s aki megérdemelte, hogy felújítsuk érte a régi kritikusok formáját, ezt a színházi levelet.

Szabadság 1901. március 13.