377. EGY PAP ÉS EGY EKLÉZSIA

Egy Ér menti falucskában - Érmindszent a neve - él egy pap: oláh beszédû híveinek szeretetében s fiatal lelkesedésben. Híveinek szeretetébõl nem fogyott ki még, de lelkesedése - úgy gondoljuk - fogytán. Papp Gyula a pap neve, hívei unitus vallású oláhok, s igen-igen szegény emberek. Szegény persze a papjuk is. Mikor a szatmári kat. gimnázium önképzõ­körében magyar tüzû, jámbusos verseit olvasgatta fel, bizonyára más életrõl álmodozott, mint szegény oláhok közt szegény oláh papnak lenni. De - mint mondók - õ sok-sok ifjú lelke­sedéssel kezdte meg ezt az életet, biztatva, vezetve nyáját szegénységében, a magyar földnek tartozó hûségben s Istennek félelmében.

Láttak önök már erdélyi tájképfényképet rozoga, kis deszkatemplomokkal? Ilyen az Isten háza az érmenti kis faluban is. Deszkakaliba, mely összeomlani készül.

Az érmindszenti oláh papnak az vala a leghõbb vágya, hogy hajlokot építsen a szegény unitus eklézsiának. Még mindig messze van e vágya a megvalósulástól, de a könyörülni mindig tudó magyar társadalom már összeadta az emelendõ kis kõtemplom alapját.

A kis megsegített eklézsia papja pedig nagy hálát érzett az õ szívében a magyar segítõ szívek iránt. Nemcsak avval akarta ezt meghálálni, hogy híveit a magyarság megszeretésében neveli, de valami kedves demonstrációval is. Összegyûjtött fillérenként az õ szegény hívei közt húsz korona sok pénzt, s elküldte a leglángolóbban magyar poétának, Vörösmartynak a szobrára. És elõbb megértette az adakozókkal, ki volt Vörösmarty…

Azt hihetné bárki, hogy ezért csak dicséret érhette Papp Gyula tisztelendõ urat. De, hajh, nálunk nem ilyen természetes konzekvenciájúak a dolgok. A lázongó oláh sajtó szörnyû dühvel támadt a hálás magyar szívû papra.

A nagyszebeni Tribuna egyéb jelzõk mellett az õrültet sem találta túlságosnak a Papp Gyula cselekedetére. És ez még semmi. Kezdik a templomépítésre kibocsátott gyûjtõíveket vissza­küldeni a testvér egyházak is. „Aki egy magyar költõ szobrára gyûjt oláh hívei közt, nem érdemes semmi célja a támogatásra.” Az érmindszenti oláhok húsz koronája ilyen nagy vihart szült.

Az esetet elmondtuk egy új adatképpen. Hadd nõjön a csomó. A magyar közönség pedig kegyes, szép dolgot mível, ha most már éppen nem hagyja magukra az érmindszenti szegény oláh eklézsiát. Küldje el neki felesleges filléreit, ne hagyja õket magukra, nehogy csakugyan köztudássá váljék, hogy nálunk veszedelmes dolog magyarbarátnak lenni!…

Szabadság 1901. március 14.

ae.