|
A
vallás vallomás magunkról,
céljainkról és hiteinkrõl. A gondolkozni tudó animál öntudata. Vallástalanul nem élhet senki. De sõt
legideálisabb vallás a maga szenvedéseiben is a teljes hitetlenség. De nem minden ember érdemli meg az élet nagy
szenvedéseit. És nem minden agyának hasznát vevõ animál tud önmagáról vallomást tenni. Önvallomás helyett hát
meg kellett csinálni a vallást, mely minden önvallomásra képtelen embert van
hivatva fölemelni.
Ezek
amolyan akadémikus vélekedések. Ne is gondolkozzék rajtuk, csak akinek egyéb
ügye nincs. Nekünk eszünkbe az egész históriát Tisza István gr. felolvasása
juttatta.
Nagy
akaratlanságú, mély okai lehettek ennek a felolvasásnak. A kényszerûség
bírhatta rá a grófot. A nagy, ijesztõ csend, melyben csak a legbátrabb ember
meri elkiáltani magát. Ijesztõ is a csend: a gondolkozás szünetelése, az
ösztönök kapálózása, az önvallomásra
s vallásra egyformán képtelen igazán animális
élés. A rafinírtan animális élet ellen beszélt Tisza gr. Vajha ne szólt
volna a pusztába, eredmény nélkül.
*
Azt
a vallást, mondjuk: vallásokat, amiket a milliók számára papok irányítására
kifundáltak, pótolhatják másnemû vallások is. Ezeknél a vallásoknál sokkal
imponálóbbak, az önvallomáshoz
közelebb állók.
Így
volt vala egykor március vallása,
ötvenhárom évvel ezelõtt.
Akkor
ez a vallás töltötte be sok-sok ember
valóját. Vallás, melyért életek múltak ki. A hétköznapi vallásokért ma már
sajnálja a bõrét mindenki. Valamikor vadállatokkal harcoltak értük a cirkusz
porondján. A márciusi vallásért sem viszi piacra most már a nyakát senki. Ma a
vallások[ra], minden vallásokra más sor fordult. A hívõ prédikál a vallásért, él belõle, szúr is érte, de magára
vigyáz.
Március vallása, mint lejártad magad:
teérted meg legfeljebb csak szónokolnak…
*
És
ezt nevezik világosságnak. Pedig
kétféle világosság, tehát bizonyosság
van a világon. Egyik a korom sötétség,
tehát abszolút tájékozatlanság. Ez az
igazi. A másik pedig az a vallás, amelyik a legújabb.
De
- merészen szökjünk tova e komor igazságok mezejérõl - a legnagyobb igazság az
a sötétség volt, amely a nagyváradi színházra
a minap borult.
Ennek
a sötétségnek már aztán kétségtelenül igaza volt. Mint ahogy a sötétségnek is
akkor van a legtöbb igaza, mikor sötétséggel
akar találkozni.
*
Színház,
hát ismét színház… Búcsúzott egy kis énekesnõ. Férjhez ment…
A
színházi nekrológírók elsiratták. Evvel vége is volna az ügynek. A színésznõ, aki
férjhez megy, a közönség számára meghalt.
Nem
is errõl a halálról szólnánk, melybõl feltámadást éppen szeretetbõl nem
kívánunk. De eszünkbe jut nehány ilyen elhalálozás.
Micsoda
színházi temetési pompákat látott már e sorok írója. És milyen feltámadásokat is látott.
Szent
meggyõzõdése, hogy az a színésznõ, aki ismét életre, színpadra nem vágyakozik,
nem volt színésznõ, nem volt mûvészlelkû, s nem érdemelte meg azt a hazug
babért, amihez mint mûvésznõ jutott.
Barbi
Alice-t hallgassátok meg. Ez az Isten különös kegyelmébõl való asszony
megsiratnivaló bolygó lélek az élet és
halál: a színpad és kettõs polgári ágy között…
*
Undorító
a fennhéjázó törpe emberalak, ki nagy
és kis dolgokat ismer. Itt, ez
ötérzékû világban nincsen elég nagy
és nincsen elég kicsiny dolog.
Itt
minden attól a híres két világtól függ: a mikrokozmosztól
s a makrokozmosztól. Nem lehet egy
kristály velencei tükörbe olyan csúnya viperát tartani, hogy az ne viperát
mutasson. A viperát együgyûség a drótféreggel becsülni egy értékre, s éppen
ilyen együgyûség aligátornak nézni…
A
mi kis nagyvárosi életünket
kicsinyelheti, lenézheti az együgyû; mert agyveleje elrepedezett tükör.
Mi
rengeteg érdekes, gondolkozásra késztetõ, szép és csúnya, kis és nagy dolgot
látunk körülöttünk…
Hogy
mért nem boncolgatjuk õket? Pláne ha ilyen dicsekedõ, jó tükrök vagyunk?
Mert
hát az ördög akarja, hogy a tükröt
összetörjék. Már obskurus gyermekkorunkban úgy hallottuk, hogy ez szerencsétlenség.
Szabadság 1901.
március 17.
Dyb.
|