386. HÉTRÕL HÉTRE

Nem, a világért sem akarunk irodalmi társaságunk idei elnöki megnyitó beszédével vitázni. Tavaly megtettük: mindenki titánoskodással vádolt bennünket. Igaz ugyan, hogy minden ember annyit ér, amennyi rosszat mondunk róla. De bizony az egész nagyváradi irodalmosdi játék nem érdemes arra, hogy - értékben nõjünk…

De egy passzusán annak az okos és meggyõzõdésre valló beszédnek átosonni nem tudunk. Azon, mely az idõk jeleirõl, a felfrissülésrõl beszél. A vélekedés az írást és irodalmat túlbecsüli. Az irodalom éppen csak olyan megnyilatkozása az emberi produktív erõnek, a társadalom méhében történõ vajúdásoknak, mint a politika, fanatikus düh vagy a divat.

Lehet, hogy a mi kis kelevényes társadalmunk veszedelmes kiütései már az irodalomban is jelentkezni kezdenek. De nagy baj volna mélyre nem nézni, s felfrissülést látni ott, hol az ingoványt zöld pázsit borítja. Pázsit, mely süpped és elnyel. Mi éppenséggel nem felfrissülést látunk a ma különféle s így irodalmi jelenségeiben is. És nevetünk az „egészséges reakció” fából vaskarikáján. Nevetünk, de nagyon kényszeredetten, mert sok ezer ember ma azt vitatja e kis országban, hogy az egyetemi keresztheccek is - felfrissülést jelentenek.

*

Sternberg úr emlékét még idejük sem volt elfeledni a jó berlinieknek, egy fenséges úr már azt a büntetõ paragrafust sértette meg, mely [a] természet megcsúfolását taksálja sok évekre szóló börtönökkel. Már igazán kezdjük megérteni a snájdig német császárt, mikor azt a „jó öreg Isten”-t idézgeti. Berlinben bizony nagy baj van. Az még a legkisebb, hogy õ császári felségé­nek méltó elkeseredésére nem tisztelik a tekintélyeket. De az a baj, hogy ott már az emberek mintha kissé elvesztették volna az eszüket. Már önmagukat sem becsülik.

De mert Berlin nagyon messze van, maradjunk a mi kis falunknál, Fugyinál. Jámbor, erkölcsös kálvinista papja szörnyûködve beszélt nekünk arról a sodomai romlottságról, mely az „egyszerû nép” kedves szórakozása. Tegnap pedig egy nagyszalontai napszámos számolt be a polgárbírák elõtt az õ családi tragédiájáról. Olyan undort keltõ dolgok ezek „jámbor falusi” népünk életébõl, hogy meghallgatásukra Moszkvából is ide utazna egypár hisztériás pénz- vagy vérhercegnõ. Ma már a sok koronájú erkölcsteleneket lefõzik a fugyiak és szalontaiak…

És most már mi menjünk el a színházba, s nézzük meg, mint hervad el szerelmi bánatában pruszlis leány és pitykés dolmányú legény!… Vagy írjunk és írni biztassunk népszínmûveket, melyekben „ragyogó poézissel van bevonva az egyszerû, erkölcsös nép tiszta élete…”

*

Virágvasárnap van holnap. Nálunk apostolok oszlása. Sírás, búcsúzkodás volt ma egész nap a színház táján. Egész sereg költözik ki az új múzsacsarnokból, mely olyan sok szépet ígért, s olyan keveset adott. Holnap jönnek az újak. Egypáran, de nagyon kedvesek. Egy hétig, egy hosszú hétig pedig bezárul a színház.

Amelyik színész csak teheti, utazik Budapestre. Szarvasi Sándort tisztelõi utaztatják, hogy nézze meg Ocskay brigadérost. Persze, ez az élvezet csak fokozni fogja a jó Szarvasi tantalusi kínjait.

Az öreg Bognár beteg. Alighanem szerelmes, s szíve választottja a távozók közt lehet.

Nyárai nagy elszántan mégis csak felmegy Budapestre, pedig õ volt minapi történetünk hõse, aki a feleségeitõl fél.

A nõk közül - mint feministák nem tartozunk udvariassággal nekik, s nem adunk elsõbb helyet férfiaknál - Batizfalvy Gizella végleg távozik. Nincs még szerzõdése, de elárulhatjuk, hogy lesz. - Debrecenbe szerzõdik a bájos mûvésznõ. Ugyanott valószínûleg egy érdekes vendégszereplés is lesz közelebbrõl. Egy bájos fiatal kezdõ debut-je. Batizfalvy Elzának hívják, a Gizella húgocskája…

…A kis Forrai Ferike, pardon, dr. Mayerné Freuder Franciska leveleket írt ide övéihez, túláradó boldogságról beszélõ leveleket… Eddig is sok irigye volt a mi bájos volt szubrettünknek a színház táján, de mennyi lehet most.

A hercig Bércziné is nagyon vágyott férjével együtt Budapestre. Megunta Nagyváradot. Tegnap aztán kivételesen a földszinten ült. Egy pillanat alatt körülötte volt az egész színügyi bizottság.

- Ne menjen Budapestre, kérte egy újságíró, mert akkor sohse látjuk együtt a színügyi bizottsági tagokat.

És Bércziné itthon maradt, s ellenõrzi férje ura kaláberpártiit.

*

Miután pedig szokásaink ellenére színházi pletykákat terjesztettünk, egyszerre eszünkbe jut a nagy bûnbánási hét. És igaz emberi módra verjük melleinket minden cselekedeteinkért. Mert olyan haszontalanok vagyunk mi emberek, hogy nem tudjuk, tulajdonképpen mikor vétkezünk. Penitenciát tartsunk hát egész életünkért.

Szabadság 1901. március 31.