|
Lili,
Lili, földi leány arcú, aranyos tündér: arany szárnyacskáid csattogásának
milyen mennyei muzsikája van!… Hányszor csináltál újra forrni tudó vért,
hányszor ríkattál meg bennünket!… Hányszor értetted meg velünk: evvel a mégis
csak napsugáros élettel leszámolni is szép, elragadtatni magunkat vele pedig
égi gyönyörûség…
…Ni,
mibelõlünk, szürke krónikásokból ismét poétákat csináltál, Lili!… Pedig epések
vagyunk, talán az idegeink is rosszak, talán meg is koptunk, volt is egynéhány
Lili asszonyunk. De te, Lili, egyetlen vagy, világos vagy, csodatevõ angyal
vagy. Te megsimítod a mi lelkeinket, és mibelõlünk válnak ismét bohók, irigyelt
balgák, mámorosak.
Lili,
óh, te már sokadszor csinálsz himnusz-író poétát öreges és epés kritikusokból.
Fájdalmas
volt nekünk mégis mai találkozásunk, Lili. Vagy a világ kopott meg
nagyon-nagyon már, vagy mi lettünk gyógyíthatatlan Saint Hypothèse-ek, vagy nem
értettek meg itt a mi színpadunkon, Lili… Mert te nem változtál, nem
változhattál. És ez, óh, sokkal-sokkal fájdalmasabb nekünk, mint hinni lehetne.
Mert mi nemcsak imádóid vagyunk, hanem vagyunk kritikus nézõk, kiknek olyan
sokszor kell a valóságért megkeményíteni a szíveinket.
A
címszerepben Ámon Margit egyéni szeretetreméltóságát, báját, kedvességét
láttuk. Megkapta a szerep hangulatát, és illúziót keltett. Az utolsó
felvonásban zajos sikere volt, és különben is sokat tapsolták. Több énekszámát
megismételtették.
A
többi szereplõk, talán az egy Patakyt kivéve, nem voltak méltók a darabhoz.
Pintér (Plinchard) csak énekelni tudott. Nyárai Saint Hypothèse-e az õ
leggyengébb alakításai közül való, melyben csak hibái rikítanak. A rendezés
nagyon gyarló volt. A közönség, mely megtöltötte a házat, különben eleget
tapsolt.
Szabadság 1901.
április 11.
|