|
Nem
a szentimentális emberek fajához tartozom. Nagyon hatott reám a norvég félisten
kietlen, fagyasztó lelke, mely nevetséges botorságnak tartja a szánakozás érzését. Nem valami krisztusi
tanítás, az bizonyos, de a kor igazságaihoz tartozik.
És
ma láttam két toprongyos, szürke, idegen embert összecsókolózni. Siettem messze
tõlük, mert valami nagyon szégyenletes történt volna velem. Alighanem
elkönnyezem magamat.
Másutt
írunk a dologról bõven. Egy kis jámbor zsidó gyereknek vére futott egyszer a
fejébe, bosszút akart állani, s nagyot vétkezett. Tizenöt hónapi börtönt
szabtak rá, s egy õr át is vette mindjárt.
Azok
közül való a szerencsétlen, kikrõl mindjárt sejtjük, hogy nem vétkes szívûek,
csak vak esetleg sodorta bûnbe õket.
Az
apja pedig odament mellé. Becsületes arcú szegény kis ember. Nézte, nézte az õ
rabfiát. Látszott az arca vonaglásán, hogy erõs akar maradni. Benyúlt a fiú
zsebébe. Kopott noteszkét, törthegyû ceruzát magához szedegetett. Azután
megcsókolták egymást. Két felzokogó hangot hallottam még. Akkor már messze
voltam tõlük.
Hát
ez a csók hatott meg ma engem. Az a porkoláb egy becsületes lelkû, jámbor,
bunyik fiúcskát szállított a börtönbe, aki még zokogva csókolja meg az õ
szegény, öreg apját, akinek fáj, nagyon fáj becsületes gyermekszíve.
És
nekem úgy tetszett, hogy ez a kis gyermekember evvel a csókkal meghalt. Nem õ
jön ki világosságra, hanem majd egy másik. Kibocsátott rab, aki kötött egy
néhány tanulságos cimboraságot, akinek sokszor fog már fejébe futni a vére, aki
elõtt gyûlöletes nagy törvényszék lesz e társadalom, csupa elnök, esküdt, bíró,
ügyész és porkoláb…
Szabadság 1901.
április 18.
ae.
|