Alleluja
ének, tömjénfüst szállja át a világot. A sírok felhányják halottaikat. Úgy
dübörög az öreg föld, úgy kattognak a fölhányt koponyacsontok: nagy-szomorú
ünnepre várnak a töprengõ, ijedõ lelkek, nagy-szomorú ünnepre, mely dicsõséges
lészen mégis, hiszen feltámadásnak
ünnepe leszen.
Kik
a feltámadásra hívott halottak?… Messiások és latrok. Zúgni fognak a harsonák,
bömbölni a füsttõl kába hivõk: sírjaikból kikelnek az összerombolt tekintélyek, s eljön majd a nagy éjféli
óra, mikor a feltámadott halottak nagy robajjal törtetnek vissza, vissza: a trónokra.
Kell, hogy legyenek nagy élõ
igazságok. Kell, hogy nem törvény nélkül mondta légyen ki amaz
új római imperátor a németek birodalmában, hogy a tekintélyeket sírjaikból
trónjaikra kell felhozni újra. Kell,
hogy nem törvény nélkül változott meg légyen a tömegek lelke, mely áhítja a jármot ismét, mivel botorkálni
mégiscsak a járomban könnyebb.
Az
élõ törvények megdöbbentõ igazságai
roskadnak reánk. Az élõ törvények
hozták a forradalmak viharait. Az élõ törvények csinálták a szabad boldogtalanságot. Az élõ
törvények kínálták meg az embereket önmagukkal. S az élõ törvények támasztják
föl a halottakat.
A
nagy misztériumok közül vágta magát egy-egy pillanatra - elénk.
Nem
láthatunk tisztán tán e pillanat alatt sem. De a napok siralmas, komikus
kicsiségei közt még ennyit sem
látunk. Valamivé formálódott lelkünket itt is, ott is éri a korbács csapása. De
az ütõ karokat nem látjuk. Vakok, figurák vagyunk az élet banális semmiségeinek
közepette…
Eljön
hát a nagy éjféli óra. Sejdítjük, hogy eljön. Lesz föltámadása a tekintélyeknek.
Csodálatos.
Élnek körültünk még sokan, kik állottak ama nagy vihar egy utolsó szárnylendítésében.
Elzúgott a vihar. Körültök a semmi
tisztasága. A tisztaság tele szabad emberekkel, kik között az sem állott magasabban,
ki lábát valamely ledöntött trónusnak vetheté. A tömegek összeforrott lelke
volt az úr.
Mily
csodálatos forgása az idõknek! Talán a vihar nem érkezett idejében. Talán
hamarabb jött. Erõs lökés kellett a trónoknak, de ezt a lökést nem érezték meg
egészen a trónok a tömegek lelkületében,
mely csak egy nagy, bizsergetõ szabadsághangulatot
kapott az úgy beleivódott másik világ: a tekintélyek világa helyett.
Mert
a tömegek lelke még a vad csordából hozta magával a tekintélyeket. Már a vad csordában csatázott vele a másik nagy erõ:
a szabadulás.
Századok
órái faragták a jármot, s ha a messiások táplálták is a tömegek lelkében a szabadulás nagy ösztönét, az erõsebb
mégiscsak a leigázó tekintély maradt.
Korán,
úgy van, korán jött a vihar a tömegeknek. A villámlás fénye, a világosság volt elõbb kevés. A messiások nem bírtak a
tekintélyekkel. Nem tudták õket elszakítani a tömegek lelkétõl, s nem tudtak
bevilágítani abba, ami a vihar után
jön.
Ezért
kell föltámadniok minden tekintélyeknek. Ezért lesz halottak látogatása. Ezért
éri a mi szabadulás hitében
formálódott lelkünket nap nap után több korbács-csapás.
Halljátok
a fórumok férfiainak szavát - a feltámadásról? Hirdetik bölcselkedõk, kegyes
fõpapok, költõk és egyéb tömegvezetõk. Óh, mert kísérõ serege lesz az eljövendõ
feltámadási processziónak.
De
megijedni csak ijedõ, betegesen érzékeny lelkek fognak. A sötét tekintélyek
föltámadása nem lehet valódi
föltámadás. Szellemjárás lesz csak.
Szellemjárás, mely az élõ törvények nagy igazságából fakad, de nem maga az igazság.
És
ha elõttetek is fölvágódik egy pillanatra ez az egy az élet nagy misztériumai
közül: ne váljatok kishitûekké.
A
szabadulás hite nõni fog, a messiások
szaporodni fognak. A vihar elõtt világosság fogja a viharutánra vetni fényét. A tömegek lelke a rövid szellemjárás után
teljesen megérik a szabadulásra. És akkor már az éjféli egy órán visszaszállnak
a szellemek. Egy tekintély marad csak: a tömegek lelke, mely küzd a jogos
emberi boldogságért!…
…Kiszállva
az élet nevetséges kicsiségei, bús banalitásai közül, mikor egy pillanatra
felvágódik e majdnem legnagyobb az élet misztériumai között: így gondolkozunk
bátor hittel mi, s nézzük, egykedvûen nézzük ezt a nagy visszavonulást: vissza a trónokra…
Szabadság 1901.
április 20.
A. E.
|