|
Messze, régen történt. Ott akkor még az
élet glóriája ragyogott be mindent, virágzott a rét másodvirága, tavaszi volt a
napnak fénye, zöld még az erdő lombja, égő volt a szív szerelme.
Szép, csillagos szeptemberi éj volt.
Késő estig gyönyörködtünk benne; beszéltünk szerelemről, hiszen a
szellő langyos, tavaszias volt, s körülöttünk még nyílottak a rózsák.
És akkor éjjel álmom volt. Nehéz,
gyötrő álmom. Valakit sírni, zokogni láttam, valakit, akit én legjobban
szeretek. Mit siratott? Hervadt rózsát, elszállott reményt, kihűlt
érzelmet - nem tudom, de ijedve riadtam fel álmomból, s néztem ki a már világos
ablakon…
Itt lenn nálunk, a völgyben derengeni
kezdett, majd felötlött ott a hatalmas, ős Meszes mögött tüzes fényben a
nap, s egyszerre minden ragyogni kezdett, az egész északi hegycsúcs fénylett,
ragyogott, mint egy gyémánthegy hideg, fehér fénnyel.
A kinyitott ablakon betódult a hideg,
csípős levegő, és én úgy éreztem, mintha szívemre, lelkemre is ilyen
hideg fényű, fehér lepel borulna egynéhány percre eltakarni a szomorú
hervadást.
Megzizzen az udvari eperfa lehulló levele,
mintha ott fenn az észak-csúcsi erdőn ezer visszhangja kelne a szomorú
hangnak, megsajdul a szívem, fájni, nagyon fájni kezd: Lehullott az első dér, elhervad az élet.
*
Azóta már elmúlt néhány ősz. Sokszor
hervasztott viruló virágot hideg, őszi dér. Elmúlásra sokszor jött
kikelet, de nekem az a régi, őszi dér hervasztotta el a szívemet.
Akkor nyílt szívemben a szerelem első virága, akkor zokogtam
először az elmúlás törvénye felett, most már megnyugodtam: csak emlékezem
az első hervasztó dérre, s nyugodtan szemlélem az elmúlásnak mélységesen
kínos, bús processzusát.
Élet és elmúlás, virág és hervadás, harmat
és őszi dér, szerelem és csalódás: s ki van merítve ennek az unalmas
életnek összes változata.
*
Lehullott az első dér megint. Talán
most is elhervaszt egypár szép reményt, egy-két bolondos szerető szívet,
de ez az ő bús hivatása, és ez a mi sorsunk. - Én vártam az első dér
lehulltát most is. - Olyan jólesik látnom, hogy az az elmúlás, melynek hideg
dere engem ért valaha, most is elküldé hervasztó szolgáját virágot ölni, szívet
taposni.
Aztán megint megszáll az az édes-kínos
őszi hangulat. - Addig zaklat, míg csendesen, filozófiám eredményeként ott
áll a legfőbb jó: a csendes elmúlás,
az örök pihenés.
*
Leányok, ifjak, ha ugyan elolvassátok
ezeket a szomorú sorokat, nevessetek ki engem, vén bolondot. - Ne féljetek, a
szívnek nem árt a dér.
Én csak csúnya önzésből akartam
ezeket az áligazságokat elhitetni.
Ne féljetek; ha szerettek, nincs elmúlás.
Nekem volt… A dér hervasztotta el minden
örömem…
Hallom Longfellow óráját: Soha többé,
mindörökké; mindörökké, soha többé!…
Soha többé… lehullott a dér, az első,
hervasztó hideg dér…
Debreczeni Reggeli
Ujság 1898. szeptember 28.
Adieu Bandi
|