411. ÕSZI NAPSUGÁR

Hull a levél - szól a régi nóta! Megsiratjuk minden elmúláskor a hervadt virágot, a hulló levelet, de mindig van új, fájó sejtelmünk, új könnyünk, mikor meg-megzizeg a hervadó virág, a bujdosó, száraz falevél. Az áldott nap mit tud a mi bánatunkról? Ráragyog a pusztuló ligetre, kacérkodik a hervadással. Õ örök ragyogás, örök szeretet. Kicsalja a zöldellõ rügyet, mit tehet róla, ha sorsa hervadás?… Járunk a száraz falevél zizegõ szõnyegén. Letiporjuk a lehulló virágot, hiszen a sorsa úgyis csak az lesz. Virágnak, ha hervadt, emléknek, ha régi, ugyanaz a sorsa: megsiratjuk… félredobjuk. A nap, az áldott nap csak nevet, csak mosolyog; mit tud õ arról, hogy ilyen kicsinyes dolgok miatt fáj, sajog a szívünk?…

Debreczeni Reggeli Ujság 1898. október 25.