413. MI HÍR VAN?

Sötét, ködös éjjel borul az alvó városra. A kávéházak széles, hatalmas ablakain átsugárzik a gázfény, küszködik a sötétséggel, a köddel. Azt hinnõk, csak a mámor van ébren. A mámor, melynek lepel a sötétség, nappal az éjszaka. De nem! A mámor mellett fennvirraszt a munka. Az emeletrõl két ablakon keresztül átsugárzik a fény az éjszakába; odafenn virrasztanak. Az asztalok mellett sápadt, tüzes szemû, beteges alakok. Elõttük papír, keresztülfutva fekete sorokkal. A kis szobába behallatszik a szomszéd nyomda zaja, a gép lármája, s õk írnak tovább, tovább, csak néha tekintenek ki a ködös, hideg éjszakába, mintha attól merítnének ihletet. Dolgoznak, írnak szívökbõl, lelkökbõl. Mert majd pirkadni fog! Felébred a szunnyadó város. És várja a tegnap krónikáját, várja azt a szellemi táplálékot, amely neki nélkülöz­hetetlen, azoknak az éjszakázó, sápadt embereknek pedig egy megrövidített élet. S mikor nyájas, reggeli hangulatban kézrõl kézre jár a tegnap históriája: a hírlap, fûtetlen rideg szobában lázas, nyugtalan, beteg álmát alussza a mámor munkatársa, a tegnap krónikaírója: az újságíró; mert övé a munka érdeme, melyet senki sem ismer el, csak az a rovátkás papír: a hírlap… De még éjjel van. A papír még mindig éhes. Hajrá! dolgozni annak a közönségnek, amely csak a lapot ismeri s azokat a sápadt, agyoncsigázott embereket soha!

Debreczeni Reggeli Ujság 1898. november 12.