Sötét,
ködös éjjel borul az alvó városra. A kávéházak széles, hatalmas ablakain
átsugárzik a gázfény, küszködik a sötétséggel, a köddel. Azt hinnõk, csak a
mámor van ébren. A mámor, melynek lepel a sötétség, nappal az éjszaka. De nem!
A mámor mellett fennvirraszt a munka. Az emeletrõl két ablakon keresztül
átsugárzik a fény az éjszakába; odafenn virrasztanak. Az asztalok mellett
sápadt, tüzes szemû, beteges alakok. Elõttük papír, keresztülfutva fekete
sorokkal. A kis szobába behallatszik a szomszéd nyomda zaja, a gép lármája, s
õk írnak tovább, tovább, csak néha tekintenek ki a ködös, hideg éjszakába,
mintha attól merítnének ihletet. Dolgoznak, írnak szívökbõl, lelkökbõl. Mert
majd pirkadni fog! Felébred a szunnyadó város. És várja a tegnap krónikáját,
várja azt a szellemi táplálékot, amely neki nélkülözhetetlen, azoknak az
éjszakázó, sápadt embereknek pedig egy megrövidített élet. S mikor nyájas,
reggeli hangulatban kézrõl kézre jár a tegnap históriája: a hírlap, fûtetlen
rideg szobában lázas, nyugtalan, beteg álmát alussza a mámor munkatársa, a tegnap krónikaírója: az újságíró; mert
övé a munka érdeme, melyet senki sem ismer el, csak az a rovátkás papír: a
hírlap… De még éjjel van. A papír még mindig éhes. Hajrá! dolgozni annak a
közönségnek, amely csak a lapot ismeri s azokat a sápadt, agyoncsigázott
embereket soha!
Debreczeni Reggeli
Ujság 1898. november 12.
|