Bújik
már a hóvirág, kikelet hírnöke, kis elõpostája.
Az
erdõk árnyékosabb helyén, mint valami nagy fehér kendõ terül széjjel a földnek
hóvirágokból készült legszebb takarója.
Kis
fejecskéiket egymásra hajtják ezek a bóbitás szép virágok, s ha egy kissé
hidegebb szellõ érinti õket, összerázkódnak.
Igaz
is, ha kicsalta õket immár édes álmodásra a napsugár, minek kacérkodik velünk.
No,
de hát a napsugárnak ez a kacérkodása csak ideig-óráig tartó.
De
majd jobban nekihevül, s élteti a gyönge virágokat, szerelmetes pajzánsággal
mosolyog reájuk, s örül azon, hogy milyen szépen nõnek, növekszenek, virágot
kedvelõk gyönyörûségére.
És
ím a hóvirággal egyidejûleg az ibolya is feltûnt a láthatáron.
Ez
a lilaszínû szerény szép virág, mely ott rejtõzik a bokrok mélyén, nagy húsos
levelektõl védetten. S az ibolyát nyomon követte majd a csilingelõ gyöngyvirág.
És amikoron szezonjukat élik ezek a kis jószágok - a tavasz sejtelmes, édes
álmai rajzanak lelkünkben.
Szerelmi
csókot érzünk kiáradni a virágok illatából - szerelmi suttogás szól felénk az
aranysugaraktól áttört levegõ égbõl.
Forróbban
dobog a szív, gyorsabb hevülésre pezsdül a vér. Lányok szemébõl szerelem nevet
ki, annak tûzrózsája nyílik az arcukon.
És
a napok csak szaladnak gyors futással - helyet adva egyik a másikának.
Észre
se vesszük majd, hogy a hivatalos kalendárium szerint is reánk köszönt a tavasz
- de nem törõdünk vele, mikor mi már jóval ezelõtt éreztük, tudtuk, hogy
feltámadtak az ibolyák, a dalok, a szerelmek…
Debreczeni Hírlap
1899. február 20.
|