|
Õsz
áprilisban. Hûvös, nedves, hideg idõ van, a fák még teljesen lombtalanok, s a
szitáló esõ egészen õszre vall. Az utcák néptelenek, alig hisszük, hogy most
tavasznak kellene mosolyogni, ragyogó, szép, lombot fakasztó napsugárnak.
Átjárja
a szívünket is ez a nedves hidegség. Hiába ég kályhánkban a tûz, fázunk.
Érezzük, hogy most a napnak kellene meleget adni, a napot pedig piszkos, barna
felhõk takarják, az esõ szitálva hull a kövezetre.
A
kertben lenn egy bolond fa virágzik, mellette az orgonafa zöldell. Szegény
virág, szegény zöld levél!…
Virág,
lomb reszket a sûrû, hideg esõben, csak a többi csupasz fák kérges ágain
csillog az esõcsepp. Nem kell most virág, nem kell most zöld lombsátor, hiszen
õsz van, hideg, áprilisi õsz.
Õsz
áprilisban. A tavasz szeszélyes hónapja most is rávallott magára. Ma õszt és
õszi hangulatot hozott. Holnap talán már teljes pompájában ragyog ismét a
tavasz, illatozik a barackfa virága, zöldell az orgonabokor, s a rügyfakasztó
lehellett pár nap alatt lombsátort csinál. De most esik, szomorúan, szitálva
hull az esõ, s szánakozva nézzük a barackfa virágának egy-egy, sárba hullott,
gyenge szirmát.
Debreczeni Hírlap
1899. április 13.
|