12. BOHÉMIÁBÓL

Valami négy éve történt, hogy egypár jókedvű diákgyerek a bérces Erdély egyik végvárában egy hatalmas birodalmat alkotott, melynek állandó területe nincs, csak népessége egy és ugyanaz. Az államalkotók eredetét nem fedi olyan sűrű homály, mint Romulus és Remusét. Arany kedélyű, cigány vérű, gondtalan, zseniális gyerekek voltak ők, kik az élet keserű labdacsait minden kifogás nélkül beszedni képesek voltak, kik jobban szerették a mámort, a fojtó valamit, a szépet a hasznosnál, a bort a víznél. Ezek a tulajdonságok tették őket állam­alkotókká, ezeknek köszönheti „Bohémia”, hogy ő nemcsak Csehország, hanem a jókedv és könnyű vér aranyos tanyája.

Bohémia is tartott országgyűlést; sőt, mint szertelenül alkotmányos állam, nagyon is sürjen. A „Délczeg mama” csárdájában sokszor verte fel az éj csendjét a birodalom hangos nótázása, vidám kacagása, felhangzottak a lét nagy kérdései:

Mért piros a liba orra,
Holott sohse’ mártja borba?

Vagy megérlelődött a nagy elhatározás:

Nem, nem, nem,
Nem, nem, nem,
Nem megyünk mi innen el!

Hogy is szerette őket háznagynőjük: jó Délczeg mama. Mikor az utolsó országgyűlésen a tagok ki akarták tőle váltani becsapott óráik és gyűrűiket, hogy kérte őket: hagyják nála emlékbe, mit szegény gyerekek a mérhetetlen szeretet feletti meghatottságukban meg is cselekedtek.

*

Aztán jött a tagok szétválása, ami még azonban nem jelentette megsemmisülését. Búcsúztak egymástól szegény gyerekek. Igazán érzékeny búcsú volt.

- Fiúk! csak egyet ígérjetek meg - hangzott mindegyik búcsú szava -, hogy szeretni fogjátok a virágokat, s rossz emberek nem fogtok lenni, s hogy a szeretett virágok között legkedvencebb, legszeretettebb a borvirág lesz!

*

Mert babér nemigen termett Bohémia számára. Pedig mindnyájuknak volt művészi ambíciója. Az egyik komponált, de egyszer egyik valzeréről kiderült, hogy az a Rákóczi-induló agyonnyomorítása. Egy másik festői babérokra vágyott. Egyik festménye csendélet volt: 3 drb. krumplival és 2 káposztafejjel. A szerencsétlen ezt az első és utolsó művét kint hagyta az udvaron száradni, s széttépte egy, a festmény hűsége által megvesztegetett malac.

Verseket írt a harmadik. Meg lehet vallani, hogy én voltam az, ez emlékező sorok bánatos írója. És hogy jártam! Szerencsétlenül! A verset, amit írtam, 3 évvel megírta előttem egy másik poéta.

*

De a vidám kedély a távolban is összetartja Bohémia lakóit. Talán lesz még alkalmam elmondani egypár esetet, melyek - bizarr voltuk dacára - csak azt bizonyítják, hogy Bohémia még mindig hű dicső múltjához, féltett szép céljához. És ha babér nem jut sem tagjai fejére, sem levesökbe, a virágot még mindig szeretik.

Debreczeni Reggeli Ujság 1898. október 4.

Adieu Bandi