Valami négy éve történt, hogy egypár
jókedvű diákgyerek a bérces Erdély egyik végvárában egy hatalmas
birodalmat alkotott, melynek állandó területe nincs, csak népessége egy és
ugyanaz. Az államalkotók eredetét nem fedi olyan sűrű homály, mint
Romulus és Remusét. Arany
kedélyű, cigány vérű, gondtalan, zseniális gyerekek voltak ők,
kik az élet keserű labdacsait minden kifogás nélkül beszedni képesek
voltak, kik jobban szerették a mámort, a fojtó valamit, a szépet a hasznosnál,
a bort a víznél. Ezek a tulajdonságok tették őket államalkotókká, ezeknek
köszönheti „Bohémia”, hogy ő nemcsak Csehország, hanem a jókedv és
könnyű vér aranyos tanyája.
Bohémia is tartott országgyűlést;
sőt, mint szertelenül alkotmányos állam, nagyon is sürjen. A „Délczeg
mama” csárdájában sokszor verte fel az éj csendjét a birodalom hangos nótázása,
vidám kacagása, felhangzottak a lét nagy kérdései:
Mért piros a liba
orra,
Holott sohse’ mártja borba?
Vagy megérlelődött a nagy
elhatározás:
Nem, nem, nem,
Nem, nem, nem,
Nem megyünk mi innen el!
Hogy is szerette őket
háznagynőjük: jó Délczeg mama. Mikor az utolsó országgyűlésen a tagok
ki akarták tőle váltani becsapott óráik és gyűrűiket, hogy kérte
őket: hagyják nála emlékbe, mit szegény gyerekek a mérhetetlen szeretet
feletti meghatottságukban meg is cselekedtek.
*
Aztán jött a tagok szétválása, ami még
azonban nem jelentette megsemmisülését. Búcsúztak egymástól szegény gyerekek.
Igazán érzékeny búcsú volt.
- Fiúk! csak egyet ígérjetek meg - hangzott
mindegyik búcsú szava -, hogy szeretni fogjátok a virágokat, s rossz emberek
nem fogtok lenni, s hogy a szeretett virágok között legkedvencebb,
legszeretettebb a borvirág lesz!
*
Mert babér nemigen termett Bohémia
számára. Pedig mindnyájuknak volt művészi ambíciója. Az egyik komponált,
de egyszer egyik valzeréről kiderült, hogy az a Rákóczi-induló
agyonnyomorítása. Egy másik festői babérokra vágyott. Egyik festménye
csendélet volt: 3 drb. krumplival és 2 káposztafejjel. A szerencsétlen ezt az
első és utolsó művét kint hagyta az udvaron száradni, s széttépte
egy, a festmény hűsége által megvesztegetett malac.
Verseket írt a harmadik. Meg lehet
vallani, hogy én voltam az, ez emlékező sorok bánatos írója. És hogy
jártam! Szerencsétlenül! A verset, amit írtam, 3 évvel megírta előttem egy
másik poéta.
*
De a vidám kedély a távolban is
összetartja Bohémia lakóit. Talán lesz még alkalmam elmondani egypár esetet,
melyek - bizarr voltuk dacára - csak azt bizonyítják, hogy Bohémia még mindig
hű dicső múltjához, féltett szép céljához. És ha babér nem jut sem
tagjai fejére, sem levesökbe, a virágot
még mindig szeretik.
Debreczeni Reggeli
Ujság 1898. október 4.
Adieu Bandi
|