|
Ezt
a megtisztelõ nevet annak a politikai individiumnak[!] szokta a magyar
közvélemény adományozni, aki a tisztességes magyar nevet jogtalanul bírtokolja,
s eszköze - mégpedig igen közönséges eszköze - a hatalomnak.
Tisza
Kálmán volt miniszterelnöksége alatt több jeles szabadelvû párti képviselõ
kapta meg a „generálissal” egyetemben e megbélyegzõ jelzõt, melyet nem mos le
az illetõrõl félszázad sem.
Most
a nagy paktumkötõ és simmenthali tehenész kormányelnök Széll Kálmán jutott abba
a kellemes helyzetbe, hogy az ország egészséges közvéleménye elfordulva
õkegyelmességének mosolygós ábrázatáról reá sütötte a Hentzi-huszár jelzõt.
Ugyan
ki hitte volna azt két hónappal ezelõtt. A parlamenti pártok akkor örömmámorban
úsztak, a haza megmentése befejezett ténnyé vált, s zengett a zsolozsma Rátót
ura felé. Õ pedig kidüllesztette mellét a kényelmes bársonyszékben, s úgy félig
tréfából, hogy bedugja egy-két ember száját - kijelentette, miszerint õ a jog,
törvény és igazság elvei szerint fog eljárni, s követelni fogja, hogy ezeket az
ország minden lakója tiszteletben tartsa.
Most
látszik azután, hogy õkegyelmessége bizony csak amolyan közönséges
szemfényvesztõ, aki plakátján a világ minden csodáját a közönség elé
varázsolja, pedig valami kovácslegény, aki megunva a mesterséget,
bûvészkedéssel akar egzisztálni.
Az
ilyen alakoknak rendes sorsa a kifütyülés.
Nem
hisszük, hogy Rátót urának ne ez legyen a végzete.
Elvégre
ami sok, az azután csakugyan sok.
Hónapokon
keresztül sütkérezni a meg nem érdemelt fényben, ugyanannyi ideig bolondítani
millió meg millió embert, s végül arcul vágni, sárral mocskolni egy nemzetet,
büntetlenül nem lehet.
Mindenesetre
hálás foglalkozás a politikai bûvészkedés, csakhogy oly nyíltan, mondhatni
cinikusan nem lehet ûzni.
Hisszük,
hogy a megnyíló parlament most már nem rózsákkal fogadja a nagy államférfiút,
hanem azzal a kritikával, mely õt méltán és jogosan megilleti.
Debreczen 1899.
augusztus 16.
|