|
Bodegákban,
éjjeli kávéházakban ösmerõs alak egy vak fiú, aki mintha hozzá volna nõve
hegedûjéhez, mindig annak a társaságában üldögél. Jönnek olykor mulatós
vendégek tivornyás zajjal. Akkor a vak fiú félreül, azok nem az õ vendégei,
Azoknak lármás nóták kellenek.
De
ha jön bús ifjú, kinek arcáról lesír a bánat, a vak fiú megérzi, hogy
elérkezett az õ szereplésének ideje. Leül az asztal mellé, megpöngeti a
húrokat, aztán játszik rendelés nélkül, össze-vissza. Nem álla alá fogja a
hegedût, hanem ahogy a gordonkát szokás. Az arca a lezárt szemekkel valami
megkövesült mozdulatlan fájdalomnak válik kifejezõjévé. Belémerült a vak
tekintetével az õ örökös éjjelébe, és talán onnan lopja a csodálatos hangokat,
amelyek édes kínnal hasogatják az ember szívét. Rég elfeledett nótákat
bámulatos tökéletességgel játszik, és ez a sajátságos, minden ízében egyéni
mûvészet elhallgattatja a részeg mulatót, hogy szent áhítattal engedi át magát
a varázsnak. Egy lángész, aki a lebujokban él!
Akadt
nehány mûértõ ifjú, akik véletlenül meghallották a vak fiú bámulatos játékát,
és megkísérlik, hogy kiragadják õt eddigi környezetébõl.
Ma
este fog játszani elõször egy elõkelõ, mûértõ intim társaság elõtt, ahol lehet,
hogy egy új tünemény fogja megkezdeni pályafutását.
Szabadság 1900.
február 4.
|