|
Kicsi
dolgok legerõsebben bizonyítanak. Nagyvárad lehet modern, élénk, nagy jövõjû
város. Mutathat olykor egészen nagyvárosi életet is. De negyvenezer ember nem -
nyolcvanezer. Nagyvárad - hiába - nem nagyváros. Aztán ne szégyelljük -
szegények is vagyunk. Az idegen például szerfölött csodálkozik, hogy az
élénkségérõl ismert Nagyváradnak nemigen van éjjeli élete. Van, van valamilyes.
De vagy nagyon silány, vagy pedig éppenséggel nincsen benne köszönet. Ám nappal
sem túlságos a kávéházi és vendéglõi élet.
Az
egy Mülleráj a kivétel. Ez már nagyváradi specialitás. Cukrászüzlet, klub,
kávécsarnok, kaszinó együtt. De már például a Mülleráj Széchenyi téri testvére,
a kioszk nem olyan frekventált. Más városban nagyon megbecsülnék. Szép
sétatéren, gesztenyefák közül emelkedik ki az ízléssel megépített, villaszerû
kioszk, mely este valóságos fényárban úszik.
Az
idei morte saison, úgy látszik, válogatósakká tett bennünket, mert pár hét óta
egészen pezsgõ az élet a Széchenyi téri kioszkban. Esténként, sokszor éjfélig
valóságos virágoskert a kioszk. Szép asszonyok, leányok ülnek az apró asztalok
körül, s hallgatják vagy túlcsengik a cigány muzsikáját. A gesztenyefák a
tanúi, mennyi álom szövõdik itt egy-egy csöndes, holdas estén a Pócsi Laci
vonója segítségével. Az álmok mellett persze tömérdek más édesség is elfogy a
kioszk cukrászdájából. Éjfél után pedig nem egy mulató fiatal szíve telik meg
olyan nagyon, hogy okvetlenül egy kis lumpolással kell rajta csitítani. A
kioszk direktora maga is népszerû ember. Ebben persze egy kis érdeme Müller
Salamonnak is van, mint apának. Ám Henry mester, mint bizalmasan nevezni
szokták, a fiúi kötelékek dacára is azon van, hogy elhódítsa még a fõ Mülleráj
vendégeit is. Szóval a kioszkot pár évi fennállása után végre is felfedeztük.
Vannak ám még nekünk sok olyan felfedezésre váró érdemes dolgaink, miket majd
csak az idegenek fognak észrevétetni velünk…
Szabadság 1900.
augusztus 12.
|