|
Elfeledjük
lassanként a vérvirágos szép idõket. Elfeledjük dicsõségét, gyászát. Nem értjük
meg mámorát, haragját. Nem tudjuk megsiratni félisteneit. S hogyne felednõk el
az ellenünk tört zsarnokság embereit, mikor még a mi életünkért küzdõ nagy
szívû hõsöket is feledjük… Íme a példa. Egy fõvárosi lapban a következõ hír
jelent meg
Debreceni
sír. A debreceni fûvészkertben még most ép, és évrõl évre fel van hantolva
annak az ifjú muszka hercegnek sírja, kit 1849-ben a debreceni csatában
halálosan talált a magyar ágyú golyója. Nagy pompával temették el az elesettet
a városba vonuló muszkák, s alapítványt is tettek gondozására. Nem is történt
semmi nevezetes dolog a sírral, csak a 70-es évek elején mesélték, hogy a sírt
éjjel felásták, a halottal eltemetett ékszereket, érdemjeleket pedig
elrabolták; sokan gyanakodtak egyes, azóta szintén elhunyt egyénekre, de ez a
„sanda gyanú” is úgy elmúlt, elenyészett idõközben, ment az ifjú harcos emléke,
aki - talán szándéka és akarata ellenére - eljött bõsz hadak élén szép
Magyarhonba, s halállal lakolt, amiért elõsegítette egy szabadságáért küzdõ
nemzet eltiprását. Most egyszerre ismét aktuálissá vált a debreceni fûvészkert
feledett sírja, mert amint nekünk írják, a budapesti orosz konzulátus újabb
intézkedéseket szándékozik tenni a sír tárgyában.
Kérdést
intéznek ugyanis Debrecen hatóságához, hogy vajon a sír kellõ gondozásban
részesül‑e, s oly helyen fekszik-e, hogy ott a család, ha nem is feltûnõ
emléket, de egyszerû márványtáblát helyeztessen a félszázados hantokra, mert az
elhunyt herceg családjának néhány tagja beutazza Magyarországot, egyetlen
nõvére pedig imádkozik a réges-régóta siratott fivér nyugvóhelyénél. Debrecen
hatósága bizonyára méltányolni fogja a kegyeletes érzéseket, s a szándék elé
nem gördít akadályokat.
A
hír természetesen a debrecenieket érdekli legközelebbrõl. A debreceni sajtónak
kellett legelsõsorban hozzászólnia a dologhoz. A válasz nem is késett. A
debreceni függetlenségi párt orgánuma, mely hivatva volna legjobban ápolni a
szabadságharc múltjának emlékét, leközli a fõvárosi lap hírét, s ilyen
kommentárt fûz hozzá.
Ugyan
alapos tudósítója lehet tisztelt laptársunknak. Mi debreceniek álmélkodva
halljuk a muszka nagyherceg históriáját, s nem tudjuk felfogni, hogy mikor
temethették el vitéz testét a debreceni füvészkertben. - Erre nézve, azt
hisszük, maga az orosz nagyherceg sem tudna felvilágosítást adni.
Ami
pedig Debrecen hatóságát illeti, valószínûleg tiszteli a füvészkerti hõs
rokonainak kegyeletes érzéseit, de felvilágosítással egyáltalán nem szolgálhat.
Hát
feledünk, feledünk. A debreceniek pedig - úgy látszik - legjobban sietnek
feledni. A füvészkertben igenis nyugszik
egy elõkelõ muszka katona. Kuprianow tábornok ez, a második orosz hadtest
parancsnoka. A debreceni csatában ágyúgolyó érte a muszka tábornokot.
Leesett a lováról. Azután eldõlt a csata. Felhangzott a muszkák gyõzelmi
indulója, s Debrecenre rárohantak a martalóc hadak. A sebesült Kuprianow
tábornokot az õs kollégiumba vitték. Ott ápolták sokáig. Onnan látta és
szerette meg a szép füvészkertet, s mikor érezte, hogy õ már egészséges sohasem
lesz többé, az volt az utolsó kérése, hogy a füvészkertben temessék el. Ott is
temették el. Sírjára nagy fakereszt került. Még pár évtized elõtt - bár
korhadtan - ott volt a besüppedt síron. Ma már nyoma sincs. A sírhant a földdel
egyenlõ. De még sokan vannak - kik emlékeznek a sír helyére. Ezek azonban azt
hisszük - nem debreceniek…
Szabadság 1900.
szeptember 6.
|