479. HÉTRÕL HÉTRE

Kevés az iskola: ez a jajkiáltás hangzott végig a héten e bérces-völgyes hazán. Aggódó szülõk élethalálharcokat vívtak, hogy gyermekeiket bejuttassák valamelyik iskolába, és hogy ez sokaknak nem sikerült, állítják fel egyre-másra a parallel osztályokat.

Hiszen jól van ez így: helyet mindenkinek, aki tanulni akar. De elborzasztó kép az, amely elõttünk van, ha rágondolunk, mi lesz ebbõl a sok fiatal emberbõl, akiket a szüleik ezer reménnyel eltelve adnak be az iskolába.

Hiába mondják banalitásnak, lehetetlen szótlanul nézni azt az eszeveszett tódulást a magasabb iskolák felé. Nálunk immár nincsen magasabb képzettséget kívánó pálya, amely túl ne volna tömve. A lapjaink mondogatják ugyan, hogy a reális pályákra kell terelõdnie ennek az árnak, de a gondolkodó ember látja, hogy ezek a pályák is túl vannak tömve. A kereskedelmi iskolák hallatlan tömegben lökik ki minden évben az úgynevezett mûvelt kereskedõket, a mérnökök nem kapnak állást, a felsõ ipariskola növendékei éltük végéig mûszaki rajzolók maradnak. Ezek pedig reális pályák. Hova menjen hát az a fiatalember, aki pályát választ?

Kegyetlen dilemma! Igaz, a mi opportunista sajtónk zseniális könnyedséggel oldja meg a problémát: Menjen katonának! Iratkozzék be a hadapródiskolába! Szép pálya, jó pálya! Kényelmes, úri.

Igaza van a mi opportunista sajtónknak: menjen minden mûvelt fiatalember katonatisztnek, az majd segít rajtunk.

Mert ez megölné azt a cudar szörnyeteget, amely galádul, konokul fekszik rajtunk és szívja a vérünket: a militarizmust. Minden bajnak az igazi szülõanyját.

*

Van egy barátom. Író. Lelkes, okos, zseniális.

Avval vádoltatott meg az én barátom egynémely cikkért, hogy gyújtogat. Hogy visszavonást hint a békében élõk közé. Így mondta ezt valaki, akirõl szintén sok dicséretet tudnék mondani: köztük nem a legutolsót azt, hogy tiszta szívû, egyenes ember.

Azután kerestük együtt az igazságot. Gyújtogat-e igazán az én barátom, a mi barátunk.

Elolvastuk a cikkeit: lelkes, tüzes, igaz cikkek voltak, írva azok ellen, aki[k] uszítgatják a gyûlölet kutyáit a nemzetünk egy részére, arra a részére, amely ama bizonyos vallásban született.

Azt kérdeztem akkor: találhat-e igaz ember gáncsot ezekben a cikkekben.

És válaszoltunk rá mindketten: nem.

És azt kérdeztük újra: kik azok, akiket botránkoztatnak ezek a cikkek.

És válaszoltam rá: azok, akik nem jók és nem igazak, akik a a szeretetet valló külsõ alatt ott táplálják a keblükben a gyûlölet veszett kutyáit, és az alkalmas idõt várják csak, hogy ráuszíthassák õket felebarátaikra.

És az én két barátom csendesen, komolyan, helyeslõleg bólintott. Az is, amelyik gyújtoga­tással vádolta a másikat. Mert õ igaz szívû ember, és nem táplálja titkon a keblében ama kutyákat.

*

Utólagos védõbeszédet akarok mondani Kotász Zsófia mellett. Kotász Zsófiára emlékeznek még?… Nem hiszem!… Pedig Kotász Zsófia meggyilkolta a gazdaasszonyát oly kegyetlen módon, hogy hideg borzongatta végig az embert, mikor õ elmondta a gyilkosság részleteit. De úgy rohannak az események, annyi új szenzáció van, véresebbnél véresebbek, hogy Kotász Zsófiát pár hét alatt bizony elfelejtheti az ember.

Én is elfelejtettem volna, de egy dolog, egy mondás, Kotász Zsófiának egy kifakadása úgy bevéste agyamba az õ történetét, hogy soha nem fogom elfelejteni.

…Mikor a törvényszék elnöke kérdezte Kotász Zsófiától, hogy miért gyilkolta meg az asszonyát, akinél évek óta volt, Kotász Zsófia ezt válaszolta:

- Mert aznap este egy narancsot adott vacsorára!

Hogy bevilágít ez az egy mondat Kotász Zsófiának az elgyötört, nyomorult lelkébe. Hogy megmutatja azt a tengersok keserûséget, amely felgyülemlett benne tizenkét hosszú éven keresztül… amióta cseléd volt.

Jó szót, biztatást, vigasztalást alig hallott tizenkét év óta. Hallott ellenben parancsoló, durva, gõgös szót eleget, hajszolták, ûzték folytonosan, pihennie alig-alig lehetett egy kicsit, õ tudta, hogy ez a keserves hajsza céltalan és reménytelen, mert neki semmi örömet nem hozhat… és akkor kapott egy narancsot vacsorára. Fogta hát a zsineget és megfojtotta az asszonyát.

Mindaz a harag, amit elfojtott, mindaz a lázadó, dacos keserves düh, amit letiport magában, mindaz egyszerre az asszonyára támadt. A gyötrõit, a kínzóit, akik folyton hajszolták keserves munkára, megtestesülve látta az asszonyában, aki egy narancsot adott neki vacsorára… Hát megfojtotta.

De azért, hölgyeim és uraim, csak méltóztassék panaszkodni arról, hogy nincsenek ma már jó cselédek, hogy hiába fizet az ember nekik, mégis rosszak: lusták, szájasok, tolvajok.

Ezt a panaszt halljuk örökösen: cselédmizériák, cselédmizériák…

Nem tudom, a cselédek maguk között panaszkodnak-e a gazdákra, de bizony nekik több okuk lenne panaszra.

Mert hiába mondták ki törvényesen a rabszolgaság, a jobbágyság eltörlését, rabszolgák vannak ma is. Rabszolgaság van ma is; éppen olyan gyötrõ, éppen olyan baromi, mint a régi, csakhogy a mainak bérrabszolgaság a neve azok elõtt, akik nevén merik nevezni a gyermeket. A szemforgatók, a hipokriták nevezik másként: szerzõdéses viszonynak, amelyet szabad akaratból köt és tart meg két szabad polgár.

Azt nem akarják elismerni ennek a gyalázatos állapotnak a védõi, hogy a bérrabszolgaság még sokkal jobban kötve tartja, leláncolva tartja áldozatait, mint a másik, a régi rabszolgaság, amelyre szeretünk demokrata megvetéssel visszatekinteni: mi, a modern kor szabad gyermekei.

Mert hiszen abból a régi rabszolgaságból, ha sikerült valakinek megszöknie, akkor javult a sorsa. De hogyan szabaduljon, hogyan javítson a sorsán a bér rabszolgája, aki akárhova megy, akármilyen új gazdához, mindenütt (nagyjában és egészében) ugyanaz marad a sorsa.

…Vajon azok közül a finnyáskodó, kényes hölgyek közül, akik cselédmizériákról panaszkodnak, gondolt-e valaha csak egy is arra, mit jelent az: egész nap készen állni mások parancsának a teljesítésére.

A szerencsétlen cselédnek kora reggeltõl késõ estig nincs egy félórája, egy öt perce arra, hogy azt csináljon, ami neki tetszik. Alighogy felkelt, kezdõdik a munka, és amikor lefekszik, még tart. Ha tíz tagból áll a gazdája családja, tíz ember minden parancsát köteles teljesíteni.

És milyen parancsokat!… Durva hangon elrivallt, képtelen, fárasztó parancsokat, sokszor olyan dologra, amit a parancsot osztogató nagymogul egy kézmozdulattal elvégezhette [!] volna, de amiért messzirõl behívja az agyonhajszolt cselédet, csak azért, hogy megmutassa, hogy õ az úr.

És milyen nyomorult, silány bér az, amely a szerencsétleneket igába hajtja! Budapesten ha valaki 15 forintot fizet a cselédjének, akkor azt hiszi, hogy a cseléd még hálásnak is tartozik lenni.

Nem látják azt be a mi cselédtartóink, hogy azért a pénzért, amit fizetnek, túlontúl sok munkát, produktív munkát kaptak. És nem látják be, hogy ennek a nyomorult állapotnak vége kell, hogy szakadjon. Hogy nem lehet egy narancsot adni vacsorára a cselédnek. Hogy el kell ismerni az õ emberi jogait is, hogy nem szabad õt rabszolgának tekinteni, hanem - jobb kifejezés nincs rá - hivatalnoknak, aki ha elvégezte az õ megszabott munkáját, elmehessen a maga dolgai, a maga kedvtelései után.

Való igaz: a mai cselédek rosszak, ravaszok, alattomosak, bizalmatlanok, kigúnyolják, megkárosítják gazdájukat a háta mögött.

De miért ilyenek hát a szerencsétlenek!… Mert elnyomják, kínozzák, hajszolják õket, mert nem tekintik érzõ, gondolkozó emberi lénynek, hanem igavonó állatnak. (Ámbár az állatvédõ társulat akcióba lépne, ha valamely állatot úgy meghajszolnának, mint némely cselédet.)

A cselédnek nem szabad szólnia, mozdulnia, nevetnie, ennie azalatt, míg mások beszélgetnek, nevetnek, esznek. A cselédnek nem szabad elmennie sétálni, mulatni azalatt, míg mások sétálnak, mulatnak, nyakában van örökké a bér szörnyû igája.

Csoda-e, ha ahol teheti, bosszút áll azokon, akik elnyomják… és csoda-e, ha akkor, amikor egyszer egy héten kiszabadul, hát kitör belõle fékeveszett tombolással minden indulata. És csoda-e, ha tele van a külváros minden lebuja cselédekkel, akik oly könnyen süllyednek a fertõbe…

…Ezek az állapotok nemsokára meg fognak változni, hiszen elvégre csak félig vagyunk Ázsiában. És Európában meg az Egyesült Államokban már megváltoztak.

A munka értéke nõ majd, és aki cselédet akar tartani, meg fogja jól fizetni és meg fogja becsülni. (Hálára nem fog számítani, mert okos ember tudja, hogy ha két fél adás-vevési szerzõdéses: az egyik adja el a munkáját, a másik ad pénzt érte, egyik sem tartozik hálával a másiknak.) És minden nap meglesz a cselédeknek az a néhány szabad órájuk, amiben azt tehetnek, amit akarnak.

…Most még mások az állapotok. Kotász Zsófia egy narancsot kapott vacsorára.

…Hát fogta a zsineget…

Szabadság 1900. szeptember 16.