|
Az
ez már: vénasszonyok nyara…
Bár
a felnõtteknek nem szokás mesélni, ezek a fényes, de hideg sugarak eszembe
hoztak egy mesét…
…Élt
egyszer egy asszony, aki mielõtt asszonnyá lett volna, sokáig volt magát
megtartóztató leány.
Mondják,
hogy harmincéves is volt már, amikor eljött érte, ki neki rendeltetett. Magas,
sárga arcú, kopaszodó férfiú volt õ és igen tudományos.
Az
új asszony szép volt, nagy, erõs, és harmincéves koráig sokat gondolt a
szerelemre. A férfiú pedig arra gondolt, hogy õ már éjjelenként köhögcsél, s a
cselédek nem tudják jól készíteni a teát.
Mondják,
hogy valósággal sorvadt a szerelmetes asszony, s öt õsz után fehér lett a feje,
fénytelen a szeme, cserepes az ajka, s száraz a beszédje…
A
hatodik õszön meghalt a száraz, magas férfi, s igen sírt felette az õ asszonya,
az õ elözvegyült, fonnyadt asszonya…
…Hogy
aztán gyászosan, nagysokára a kertben ült korán délután az asszony - fényesen
sütött a nap és zörgött a fehér úton a falevél.
Hevült
az asszony, és várt valakit. Nézte, nézte a táncoló sugarakat, s nem hallotta,
hogy roppan a levél, s elõtte áll a húszéves ifjú…
-
Már régen vártalak…
-
Siettem szerelmesem. Lásd, milyen fényes, meleg, puha a levegõ. Lásd: mintha
tavasz volna.
Az
asszony megfogta az ifjú kezét… Az ifjú kitárta a karjait, s erõsen átfogta az
asszonyt. És fázni kezdett…
-
Ne!… Ne!… Menj most. Jöjj alkonyatkor, jöjj este. A szobámban várlak.
Elsietett
az asszony, s különösen bámult az ifjú.
S
hogy jött az este, hideg és csípõs ködös lett a föld. Az asszony egyedül volt a
sötét szobában, s igen-igen fázott. Várt sokáig. Aztán bezárta az ajtót,
leborult vánkosára, s zokogott, míg el nem aludt…
Ez
a mese jutott eszembe, míg nézem a kacagó napot, s míg összeborzadok, mert
tudom, hogy már az esték hidegek és csípõs ködösek… Itt van már a vénasszonyok
nyara…
Szabadság 1900.
szepetember 26.
|