|
Búcsúaktus a
tárlaton
A
jegyszedõ asztal üres. Elhányva fekszik rajta két árva katalógus, három
belépõjegy. A csarnok nagyterme elõtt türelmetlenül topog egy rendõr. Bent a
teremben félhomály. Néhány látogató. Egy fél óra múlva bezárják a nagyváradi
tárlatot.
Egy
sarokban Radó Ignác dr. ül. Nem a derûs büszke arcú Radó Ignác. Hanem egy
levert, szomorú arcú… Egy félóra múlva az õ nagy mûvébõl semmi sem lesz. Ez a
kis tündérvilág annyi meg annyi külön világgal, ez a sok élet, ez a sok szín
elmúlik. Jönnek a goromba, keménykezû emberek, s el fognak rombolni mindent.
Az
idõ nehezen telik. A terembe csendesen, észrevétlen suhan be egy-egy új
látogató. Mindenkit elkap valami komor hangulat. Befutja még egyszer a termet.
Beszívjuk a még megmaradt régi hangulatot. Megkeressük a nedves ajkú, vörös
hajú Oféliát: megimádjuk még egyszer a Dante álomistennõjét. Hisz annyi helyen
és annyiszor álltunk itten ihletõdötten.
…
És elvisznek mindent… Ezt az édes meleg fészket feldúlják. Most, most a csúnya
novemberi õszön. Mikor melegségre vágyik a szívünk. Mikor itt kaptuk a legtöbb
melegséget…
Hányszor
bejártuk ezt az édes, kis labirintust. Hányszor cserélõdött ki komor, beteg
lelkünk. Egy-egy kis zugban, lágy vörös kanapén hányszor merültünk el ünnepi
impressziók édes mámorában…
…És
édes nevetés, könnyû nevetés is mennyi volt itt. Édes, szép asszonyok, édes,
szép leányok mennyi derût, napsugarat osztogattak itt szét.
Vége…
A terem már be van népesülve. Pontban négy órakor megjelent az ajtóban dr.
Beöthy László fõispán imponáló délceg alakja.
A
hölgyek, az urak kört formálnak. Dr. Radó Ignác üdvözli a védnököt. Kezdõdik a
búcsúztató. Nem láttunk a körben mindenkit.
[…]
És
amint botorkáltunk a lépcsõkön lefelé, nagyon szomorú gondolataink voltak.
Jobban éreztük a hideget és a ködöt, mint máskor. De íme, egy szó jutott
eszünkbe. A Beöthy László érces hangján csengett vissza: a viszontlátásra!…
Szabadság 1900.
november 14.
|