|
Még
mindig korainak tartjuk a nagyváradi színház és társulat kérdéseivel
foglalkozni. Azokkal a kérdésekkel tudniillik, melyek felvetése - nem
lehetetlen - megölné az egész szezont. Ezt pedig nem akarnók. Az igazság is
kétélû fegyver. A nagyváradi színház élet pedig olyan fiatal még, hogy a
simogatást is alig bírja ki. Nem szólunk hát, csak az elhallgathatlan dolgokról.
Ezekrõl is csak röviden. Kezd már bennünket kétségbe ejteni az az
élhetetlenség, mely a repertoár összeállításában, a legjobb darabok elejtésében
s fõképpen az erõk helytelen kihasználásában nyilvánul. Errõl az utóbbiról nem
tudunk hallgatni. A társulat tudvalevõleg számra nézve nagy. De csodálatosan
éppen a legjelentéktelenebb szerepkörök vannak túlságosan ellátva. Ez sem volna
nagy baj. A nagyobb az, hogy a színházi szél a gyenge vitorláknak kedvez. A
legbecsesebb erõk elkedvetlenedve nézik ezt a dolgot, de mit sem tehetnek.
Ezúttal csak egy-két esetrõl szólunk. Elsõ a Peterdi mellõzése. Ez a derék
mûvész, akit a közönség szeret, nem jut szerephez. Szarvasi Sándor esete még
furcsább. Kitûnõ színész s még úgyszólván csak tegnap ismerhette meg a közönség.
Negligálták. Van egy fiatal, szép és ép hangú énekes a színháznál, Papp János.
A közönség is ismeri. Kénytelen elszerzõdni Debrecenbe. Szilágyi Dezsõ
Pozsonyból kapott fényes ajánlatot. Nyárai a Magyar Színházhoz van szerzõdve.
Tudnánk még több esetrõl beszélni, de ezúttal nem tesszük. E pár esettel is
csak rámutatni akartunk a veszélyre. Annak a néhány jó erõnek is, aki a
társulatnál van, elveszi a kedvét a mostani vezetés. S a mi számunkra majd itt
marad a tehetlenség s a középszerûnél is gyengébb silányság.
Szabadság 1900.
november 15.
|