|
Mon
cher, maguk igazán különös emberek. Írnak errõl-arról, szellemesen, néha
unottan, ötletesen, néha fáradtan, de nincsenek vágyaik, nincs hangulatuk. Tán
Ady Endrének van igaza, abban a csodásan hangulatos versben, ahol írja, hogy:
A világ az izmos
butáké,
Kik hangulatban, hitben élnek.
Látja,
nekem feltûnt; hogy engedik a divatból kimenni Mascagnit, nem kívánják a
Parasztbecsületet, a szerelem e tragikus zenei époszát. Így olvastam valahol,
mon ami, s így lehet igaz. Én szeretem, kívánom, azt hiszem, lehetne elõadni,
kellene, mert egy édes dolog van a világon, s ez a zene. Az operáknak vagyok a
bolondja, az uram haragszik is érte, de higgye el, ha õ szereti a kártyát,
akkor nekem is lehet ilyen passzióm.
Azt
mondja, hogy nem lehet elõadni? Dehogynem. Nézze, mit csinál a Székely Anna,
cette grande artiste? õ tudná eljátszani Santuzzát, mert tud énekelni,
játszani. Láttam, s elragadt. Tudja, lelkesedem érte.
Õ
is a páholyban ül, ritkán én is. Nézzük egymást, s gondolom:
Mennyi
ambíciót temet el ez a színház. S nem láthatom tõle Santuzzát.
Maga
jól van Somogyival. Beszéljen vele, férfiak hamar elvégzik az ilyesmit. S ha õ
akarja, par ordre du Moufti láthatom a szerelem õserejû megnyilatkozását.
Addig
ne jöjjön.
Barátnéja
A’dyné.
Színházi Újság 1900.
november 23.
|