|
Offenbachot,
a nagy, a filozófus, az isteni Offenbachot kerestük ma a Szigligeti Színházban,
de nem találtuk. A színlap vezetett félre bennünket. A színlap, mely ellen
hangzék nem egy panasz. Hét órakor kezdtük a keresést, s úgy tíz óra felé
jöttünk rá csak, hogy becsapódtunk. A felfedezés igen elkeserített bennünket.
Pintért kerestük mindenfele. Nehezen találtuk meg, mivel õ ma ugyanis rendezõ
volt. A rendezõ pedig kengyelfutó a színpad és a nézõtér között. Mivel pedig a
Szigligeti Színházban csak éppen a rendezõknek nincs a színpadi ajtóhoz
kulcsuk: természetes, hogy Pintért kint találtuk a színház és bodega között.
Éppen azon töprengett, hogy a rendezõi tiszt meg az influenza mért jár mindig
karöltve.
Rárohantunk.
-
Hallja az úr, mit bolondítanak bennünket. Hiszen azt ígérték, hogy ma
Offenbach-este lesz.
Pintér
megdöbbent, s csak ennyit szólt:
-
Tényleg az volt.
Késõbb
rájöttünk, hogy Pintér igazat szólt, Offenbach-este volt tényleg, de
elfeledkeztek Offenbachról. Offenbach aztán úgy bosszulta meg magát, hogy
teljesen elmaradt. Még egy fikarcnyi ép melódiát sem küldött maga helyett.
Így
történt aztán, hogy a mai elõadás nagyon rossz volt, bár szegény Offenbach-váró
Pintér majd a lelkét adta ki a rendezésben.
Szép
Helénáról, B. Csik Irénrõl meg kell vallanunk, hogy szép volt. A többi
vallomásaink nem ilyen kellemesek. Csik Irénnek rosszabb estéje volt, mint
valaha.
Mert
ma még a játéka sem feledtette el, hogy õ nem primadonna. Csak affektáltság,
kellemetlen modorosság volt minden énekszáma. Perényi ma jobban volt
diszponálva, mint legutóbbi szereplésekor. De Páris õ sem volt. Lányi Edit elég
ügyes volt. Nyárai, Bognár és Szilágyi mókáikkal igyekeztek feledtetni, ami az
elõadásból hiányzott, az édes, a felülmúlhatatlan Offenbach-szellemet. A
közönség emlékezett és nem tapsolt.
Szabadság 1900.
december 1.
|