|
Egy nagyon szellemes, néha-néha
pikantériákban utazó francia író szellemesen és ügyesen jelöli meg egy szóval
azt, ami a nőt kívánatosabbá, misztikusabbá teszi: - a fátyolt. A fátyol
ez az irigy, látni alig engedő, vékonyka lepel, mely alkalmat, szabadságot
ad a sejtéshez, szárnyat a fantázia repüléséhez - ez a fátyol nagy szerepet
játszik abban a hatásban, melyet a női bájok a férfira gyakorolnak.
A modern szimbolizmus idejében mondjuk ki,
hogy ez a fátyol nem más, mint az a köteles diszkréció, melyet jó ízlésű
nő bárhol köteles megőrizni, amely diszkréció nélkül elvégre is -
hogy nyíltan beszéljünk - a legkarcsúbb bokácskák is elvesztik érdekességüket.
A nõ a színpadon is tartozik nõ
lenni. S a nõ, csakis akkor mûvésznõ, ha a színpadon elfelejteti saját
egyéniségét, s életet lehel szerepébe.
De ha a „kaméliás hölgy” szerepében
saját elõnyeinek mutogatásával el akarja szegény Margit gyötrõdõ lényét
feledtetni, mindennek nevezhetõ, csak mûvésznõnek nem, s intenciója minden,
csak nem mûvészi.
Ismerjük a színpad alakjainak
természetes viszonyát a hallgatósághoz. - Tudjuk, bár restelljük hangoztatni,
hogy a mi társadalmunk ítélete, véleménye még mindig rabja a régi, korlátolt
felfogásnak, ha színészetrõl, színésznõkrõl esik szó.
Nincs tehát elhibázottabb lépés,
mint annak a bizonyos fátyolnak meg-meglengetésével tápot adni a régi, legtöbb
esetben alaptalan elfogultságnak.
Elvégre egy mûvésznõ népszerûségének
csak egy eszköze lehet: az igazi mûvészet. És hogy a sok igazsághoz végül még
egyet csatoljak: Semmitõl se óvakodjék egy mûvész vagy mûvésznõ jobban, mint
hogy közönség legyen.
Debreczeni Reggeli
Ujság 1898. október 13.
A. E.
|