542. ÍRÓK ÉS ÍRÁSOK

Egy kiváló írónktól társaságban azt kérdezte egy tizennyolc éves szép és okos leány:

- Magyarázza meg nekem, hogy egyáltalában mi szükség van novellára, regényre meg versre?… Vagy legalábbis olyan világra és örökkévalóságra szóló nagy dolog a szépirodalom, ahogy maguk írók akarják elhitetni?

A közfelfogás - nemcsak minálunk, hanem nagykorúbb társadalmakban is - igen fura.

Azt lehet mondani, hogy az írásnak mint tudománynak mindenki nagyobb értéket tulajdonít, mint amennyit megérdemel. Még azok a korlátoltságukban büszke magyar bácsik is, kik szörnyûséges lenézéssel s elkeseredéssel szoktak szólani a skriblerekrõl, akikre nem haragudnának olyan nagyon, ha nem tartanák olyan sokra õket.

Az író ember pedig kétségtelenül a legbüszkébb kétlábú. Írásait mindenik divinációnak, magát kiválasztottnak tartja. Ezért beteg mindenik, ezért érzékeny. Ezért tartja hálátlannak még a szelet is, mely becses ajkait kifújja.

Az író ember ezt a maga beképzelt nagy jelentõségét, nagy értékét nem szûnik egy percre sem hangoztatni azok elõtt, akik olvasni tudnak és szoktak. - Malmára hajtja a vizet az özönvízelõtti nevelési szisztéma, mely a maga örökölt korlátoltságával arra tanítja az esz­mél­kedés embrióit, hogy az emberiség legdicsõbbjei a vérengzõ hadvezérek, a zsarnok fejedelmek s a poéták voltak.

Természetes hát, hogy az író bácsik hû táborának nagy része serdületlen, de a testileg serdültek száma is légió.

Mivel pedig az átlagember csak az öt érzéke alapján ítél, írónak tart mindenkit, aki sokat ír, s aki neki sokszor ad alkalmat az olvasásra.

Mi, redakcióbeli emberek vagyunk ennek a felfogásnak leggyakoribb megfigyelõi. Mi látjuk, hogy az írás, fõként az úgynevezett „belletrisztika”, elnyelte az ép judíciumok világát.

Látunk fiatal fantasztákat, kik kikönyörgik tõlünk egy tárca vagy egy vers leközlését, s másnap egy fejjel megnyúlva járnak az utcán, de meg is követelik, hogy ezt a megnövést meglássa más is.

Szóval hitté vált, hogy az írás felemel az átlagemberek fölé, aminek a vágya éppen olyan õsállati, mint a gorilláé, mikor a maga területérõl elûz minden más ragadozót.

Szamárság volna nekitulakodni ezer és ezer embernek, de annyit ki lehet mondani, hogy annak a fiatal lánynak joggal lehetnek kétségei a szépírói mindenhatóság jogosultsága iránt.

Az írás mesterség. Olyan, mint a kefekötés. A szépírás is olyan, mint a zománcozás. Fiatal és öreg fantaszták fejét betöltik a rendszerint szûk körbõl nyert impressziók. Nekicsapódnak a több impressziót nyert íróemberek írásainak s - írnak. Emellett várják a tömjénfüstöt a profán világtól.

Hát az életben van kiválóság, de ez nem az írás kiválósága. Egészen más. Ezt a kiválóságot nem egy mesterség tudása adja, hanem az agyvelõ átfogó képessége. Ezt a nagy kincset megszerezni nagyobb dolog, mint azokat a bizonyos örökbecsû írásokat megírni.

Az ilyen kiválóság - ha ugyan szabad nekünk öreg materialistáknak ezt a szót használni - igazán divináció. Le kell cibálnia magáról mindazt a hazug köntöst, amit a család, iskola, vallás és társadalom reáadott. Meg kell találnia önmagát, s meg kell látnia a világot. Nem úgy, hogy itt fényes, emitt meg csupa árny. Meg kell látnia, hogy a világ egyszínû. Tõle egészen különálló. Az õ világa és a többi: két világ. Ezt a két világot harmóniába hozni s mindkettõvel leszámolni: ez az igazi kiválóság, amit úgy hívnak, hogy egyetemes gondolkozás. Az Übersmensch tehát nem fantom. Igaz, élõ ember: kiválóság.

Az egyetemes gondolkozó, ki lát, tud és megnyugszik, irigylendõ filozófusa a tudatlannak. Élete harmonikus és szép. Meg nem zökkenti semmi tömegszamárság. Felette áll az ezereknek, természetesen minden rendû és rangú csupán íróknak. Hogy emellett írhat is: bizonyos. Lám ír Tolsztoj is. Nietzsche is írt, Herbert Spencer is. De az írás csak a tömegnél tette õket naggyá.

Nagyságuk önmagukban volt. És ismerünk itt köztünk egyet, talán kettõt is, akik semmiféle „izmus” szépirodalmi produktumait még csak nem is ismerik. Mégis mily elérhetetlen értékû magosságban állanak például azok felett, kiket egész tömegek ismernek így: zseniális hírlapíró, kitûnõ költõ, fényes nevû író.

És most kiírjuk, ha eddig mentünk, azt a legfényesebb elméktõl is csak kerülgetett igazságot, hogy az átlagember vegetál, a költõ (ideértve írót, költõt, irodalombarátot, szenvedélyes olvasót) álmodik, öntudatos életet csak az egyetemes gondolkozó, a filozófus él…

Ezért természetesen az úgynevezett írók legapróbbjai fognak megharagudni.

Szabadság 1901. január 1.