|
Csicsónénak
hívta mindenki, pedig a becsületes neve Bereczkiné volt a szegénynek. Halálának
híre igen meg fogja illetni a vihogni szeretõ cselédleányokat, suszterinasokat
s az ostromba henteslegényeket. Szegény Csicsóné, az õ életére ezeknek a
hitvány, bárgyú teremtményeknek nagy szüksége volt. A sors ugyanis mindenféle
emberek számára rendelt kinevetnivaló félszeg emberalakot. Ezeknek a
bárgyúaknak is, a legprimitívebben bárgyú embereknek Csicsónét rendelte. Nem
nevetség: ez a Csicsóné egy nagyon-nagyon tragikus lény volt. Meleg, nagyszívû
íróemberek sok szerettel tudnának róla írni. Az volt a szerencsétlennek az õ
nagy tragikuma, hogy díszelegni, pompázni szeretett. Feltûnni a többi maga és más fajtájú elõtt. Öltözködni, cifrán, nagyon öltözködni szeretett a szegény Csicsóné.
Primadonnák, kóristánék színpadi, rikító rongyait, facér varrólányok rikító,
ócska rokolyáit szedte össze. Neki volt olyan kalapja, melynek másfél méteres
toll volt a dísze. Övé volt az a blúz is, mely a szivárványt lefõzte
színgazdagságban. S ugyancsak õ viselte a krinolint, mikor már a trafikoslányok
is eldobták, a harangruhaaljat. Bolond is volt szegény, mindenki tudta róla.
Vén, ráncos, banyaarcát kipirosította. Három asszony tincsét a kalapja alá
rakta. Hát ez volt Csicsóné, kit mi tragikus lénynek neveztünk. Annak, mert az
volt. Egy nagy tragikumnak legszerencsétlenebb áldozata. Mert az õ tragikuma a
legnehezebb volt. Siralmasan groteszk voltában mindenkinek gúnyját kicsalta. A többi Csicsóné boldogabb. Mert maradt
még néhány ezer. Csinos pofájú leány, ki ízléssel öltözöl, de Csicsónéval
gondolkozol, divatos asszonykák, kiket kielégít egy új kalap, emberek, kik
emberek szeszélyeiért cselekesztek, közéleti alakok, kik csak szónokolni
tudtok: minden felületesek, kicsinyeskedõk s önérzetesek - sirassátok meg
Csicsónét!…
Szabadság 1901. március
17.
|