|
Az a néhány, koránkelésre képes
újságíró, aki Somogyi direktor jóvoltából ott lehetett a délelõtti színházi
fõpróbán, olyan mesés elragadottsággal zengte egész nap szerte beszámolóját,
amilyen elragadtatásra csak ezek a legtöbbször cinikus, epés, savanyú fiúk képesek,
ha tudniillik az elragadtatásra megejtõ nagy-nagy ok van.
Nem - ezek az újságíróemberek jobb
ízlésûek ám -, mintsem fölfedezzék az operett királynõjét. De elragadtatásuk
mégis érthetõ. Van egy hatalmas úr, ki hatalmasabb a királynõknél és királyoknál:
Idõ õfelsége. Ennek a kérlelhetetlen,
kegyetlen zsarnoknak csúfos kudarcán újjongtak a mai délelõttnek elragadott
koránkelõi. Azon ujjongtak, hogy az operett fölséges királyasszonya
diadalmaskodott a csúnya zsarnokon, s Nebántsvirág
maradt az idõnek is…
Soha ilyen ünnepi színben a
nagyváradi színházat! Telve a legutolsó zugig. Lázas, kíváncsi, de diszkrét
zsibongás a függöny fölgördülésig, mely lázasabb, szinte emésztõvé vált, mikor
belépegettek a zárda fehér galambocskái… És mikor Õ fölvetette a fátyolt,
elhalt a zsibongás, betelt a kíváncsiság, hogy kitörjön a taps, mely soha annyi
joggal nem foglalta le a vihar nevét,
mint ma este… Õ ez, a régi, az aranyos, a királynõ… Szürke ruhácskájában
elõtipegett. Selypítõ beszédével zengedezni kezdett. Édesen, szabados módon
bánik a magyar ritmussal, de istenem, annyi évig járta a dicsõség világútját,
az õ dicsõségére és a mienkre!… Aztán a pajkossága, isteni leányossága, megejtõ
kedvessége!… Mennyi szín, fény, mennyi már elveszettnek hitt poézis, aranyos
derûsség!…
És fölismerünk divatos nõcskékre.
Ni, ez itt a népszínház legelsõ donnája, ez ismét a másik, ez a múltkori kis
vendégszínésznõ… Mind-mind Pálmay-epigon, de mind-mind csak egy halvány sugára,
Neki, a napnak.
A második felvonásban ragyogott
legjobban. Egy-egy kedves, ismert ötlete fölért sikerrel megjátszott
szerepekkel. Rojtos ruhácskájának egy libbenése többet ért az angol operettek
legérzékibb táncánál.
Folytonos
ováció szállott felé. S õ édesmosolygású, boldog arccal köszöngetett…
Az
elõadásra alig ismertünk. Ez a zseniális, csodás asszony fölolvasztotta a mi
színházunk ócska ólomkatonáit.
A
szereplõk kedvvel, ambícióval játszottak, és nekünk még a rendezés
mesterségében is, sok helyütt sejtetni engedték a nagy vendégasszony
zsenialitását.
Ma
pihen Pálmay Ilka, aki Bródy szerint grófné is,
és holnap az örök asszony, a férfiálmok tündérkirálynõje fog imádkozni Vénusz
anyjához… Szép Heléna álmodik -
nekünk…
Csak
a történeti hûség kedvéért még a következõket. A dívát az elõadás után nagy
tömeg várta a színház elõtt, s kísérte éljenzések közt - szállodai lakásáig.
Éjfélkor
szerenád hangzott föl ablaka elõtt. Dankó Pista társulata lepte meg evvel a
kedves figyelmességgel Pálmayt.
Ma
este a díva a színházba megy, Székely Irént óhajtja kivált megismerni, akirõl annyi
szépet hallott. Viszont a díva elõadás után Dankó Pista nótáit fogja hallgatni a Bazár-kertben, az édes, bûbájos nótákat,
amelyeknek olyan édes rögtönzéssel csinált reklámot a tegnapi elõadáson.
Nagyváradi Napló
1901. május 31.
|