|
-
A Pázmány-egylet Nagyváradon -
Okos
ember úgy van a formákkal, hogy megbecsüli õket; de töprengés nélkül áldozza
fel az igazságért.
Szépek
a formák, s ideálja lehet valakinek, hogy magister elegantiae legyen, de mi,
formákat és tekintélyeket sokszor dögönyözõ, anarchiával is megvádolt
individiumok[!] mégis többre tartjuk a hipokrata[!] formáknál a kemény
szókimondást.
Ennyit
elõre kellett bocsátanunk. Nehogy a jogosság színével ruházzák olcsón reánk az
udvariatlan, goromba, durva jelzõket, mikor egypár sornyi kellemetlenséget
tartunk néhány tiszteletreméltó úriember elé, kik ma Nagyvárad vendégei, s kiket mi, mint vendégeket - evvel aztán
végeztünk a formákkal - jóindulattal üdvözlünk a mi városunkban, mely szívesen
vendégel mindig, de a vendégséghez tiszta bort ad, s tiszta szándékot kér.
Mióta
megnövesztették nálunk a reakció harci kedvét, harcias, puskaporos itt a
levegõ.
A
harcias kedvû klerikalizmus egyre berzenkedik, aknákat ás, vagy nyíltan támad.
Harci kedve egyre nõ. Mert vissza még nem verték sehol, csak csendesen
védekeztek ellene. Olyan csendesen, olyan megdöbbentõ higgadtsággal, hogy a
vissza nem vert támadásokat már büszkén meri diadaloknak hirdetni.
Az
aknamunkák sikerültek a legjobban. A békés, jóindulatú, derék köznép egy részét
keresztes, latifundiumos urak lázítják. Az intelligens osztályhoz, az igazi
közvéleményhez még nem sikerült hozzáférkõzniök. De a kiskorú Magyarországot
már beszentimreegyesületezték, szövetkezeteikkel, legény- és
olvasó-egyleteikkel pedig már majdnem kész hálót szõttek.
A
fõ, a legveszedelmesebb haditerv pedig most készül:
A felekezeti hírlapírást s a felekezeti
közvéleményt készülnek megcsinálni.
Amért
az Áldorok koldusbotot testálnak a családjuknak, ismerik ám a sajtó
nagyhatalmát a harcot szító fõpapok és fõurak.
A
városokra, a városok intelligens
elemeire vetik hát most magukat a klerikális sajtó megerõsített hálóival a
reakció emberei.
Így
csinálják, így készítik elõ a legádázabb, leglelketlenebb harcot az országban.
Ennyi
nyíltsággal még pár évvel ezelõtt nem küzdhettek volna. Hogy ma már küzdhetnek,
a közvélemény bizonyos, hogy úgy mondjuk, megdolgozását kell sejtenünk.
Pár
évvel ezelõtt még burkolt értelmûek voltak a harci jelszavak. Most a régi
jelszavakat: harc a kozmopolita elemek
ellen, purifikáció, sovén magyarság, stb. átengedték a rendezõk az egyetemi
ifjú bajtársaknak. Nekik már nincs szükségük a tettetésre. Nyílt, õszinte
hangon kiálthatják: harcot akarunk, mert
gyûlölünk mindenkit, aki nem velünk van, csinálunk felekezeti sajtót, akarunk felekezeti
társadalmat…
A
harc pedig ugyancsak készül. A merészség nõ. A felekezeti hírlapírás katonái, a
vezérkar, már Nagyváradon, a nemes, liberális, magyar elvek ez erõs városában üt
kedélyes tábort, s csinál haditervet éppen a liberalizmus ellen…
Erre
fel kellett hívnunk az õrszemek figyelmét. Hangos jeladással kellett lennünk,
ha mindjárt reánk szakad a durvaságok minden fellege is…
A
Pázmány-egylet illusztris, neves úri tagjait pedig azért üdvözöljük. Hisszük,
hogy õk hitbõl, elvbõl cselekszenek, küzdenek és sokszor véreznek el. Ebben testvérek vagyunk mindnyájan
tollal viaskodó emberek…
De
éppen õk, az elvekért való küzdésben testvéreink, értsék meg a mi õszinte
írásunkat.
Halált
érdemel az az õr, ki nem jelzi a sötétségbõl elõtolongó ellenség közeledését.
Nagyváradi Napló
1901. június 2.
A. E.
|