Az
emberek igen hálátlanok. Hamar felejtenek.
A
csókok éjszakáján, május éjjelén, himnuszok zengedeztek börziáner-ajkakon,
kádenciás idillumokon törték fejüket azok is, akik az eredményes pásztorórát
tartják idillumnak, s szerenádok melódiái csókolgatták az elsõ májusi hajnal
rózsás ujjait… Nem tudjuk, hány reményt váltott be, hány vágyat töltött ki,
hány mosolyt fakasztott, s hány könnyet csalt ki. Sokat, biztosan sokat.
Föltámasztott emlékeket, régi színeket, elszóródott virágillatokat, s
összehozott egymást futva keresõ indulatokat - bódító akácillattól terhes,
muzsikás, májusi alkonyokon.
Ragyogtak
lelkünkben az emlékek, ha a bûvös esti korzón láttunk óvatosan, nehezen sietõ
leánykát, aki úgy szeretne egy pillantást visszaküldeni. Ha láttunk összesimuló
párokat, ha érezni véltük a nõi testek elektromos ütését, s ha tudtunk egy
órában biztosan egyesült indulatokat.
Csókok,
szerelmek hónapja, még azokat is boldog álmodókká tetted, akiknél nem adtál
csókot és szerelmet.
És
utolsó éjszakádon mégsem gondolt reád hálával senki. Az emberek futnak a
boldogságért, s nem tudják, mikor veszítik el. Akik rád gondoltak, azok is
elfeledték a csókok és csókos emlékek édességét. Keserûen töprengenek:
-
Holnap elseje, és drága volt ez a
hosszú hónap…
*
Drága volt pedig szegény Somogyi
Károlynak. A mi direktorunknál alig van pechesebb ember. Hajh, hogy szidhatja õ
a csókok hónapját. Fölcsókolt, mint napfény harmatcsöppet, egész csomó bankót a
pénztárból.
Mikor
a bankók már nagyon ritkultak, az
aranyat hívta a szegény segítségül, az aranyost.
Míg
ti, május szerelmes ifjai, egymást kerestétek, Somogyi Károlyt a
távirat-kihordók keresték.
-
Jön! Holnap jön!
-
Nem jön, csak holnapután.
-
Kolozsvárt lemondta az elõadást.
-
Bécsbe utazott!… Nem jön!
Míg
ti, május szerelmes ifjai, pillangó módra repkedtek, Somogyi Károly állandó
maradt az aranyos-ban vetett hitében.
Az állandóság ezúttal okos erénynek tetszett. Ilus õfensége eljött… A szerelmes hónap végén bár, de aztán
szerelmesebbek lettünk, mint valaha…
A
dicsõséges elsõ este után Somogyi táviratilag fordult az osztrák-magyar
bankhoz, hajlandó lesz-e esetleg jóveretû aranyakat betétként elfogadni.
Pálmay-láz szedte áldozatait s forintainkat.
A
költõk párizsi kongresszusa sem tudta volna Pálmay-líraszükségletünket ellátni.
Május leghamiskásabb leánykái mamzell Nitusok dicsõségére kezdtek vágyakozni.
Az ifjúság el akarta tolni Újvárosba a Rimanóczy-szállót, hogy kocsin kellessék
õfenségének hazamenni, vagyis ki lehessen fogni a lovakat. Éjjel tizenkét
órától délig zengett a szerenád az aranyos ablakai alatt, aki persze álmatlanul
törõdött bele, hogy ez itt elkerülhetetlen helyi szokás. Tegnap estére már
színházi állójegyeket kellett kibocsájtani a Bémer-térre… És, és, óh goromba,
utolsó május éjszaka, mégiscsak megérdemelted a hálátlanságot… Az aranyos beteg, nem halljuk a júniusi nyár
izzásának himnuszát, Heléna epedését… És ha önök, adós kollegáink, nagyon
boldogtalanok így elsején: nézzék meg Somogyi Károlyt és vigasztalódjanak…
*
A
hõség kiállhatatlan. Ha aszfaltunk volna, olvadna. Poros, gyilkosan mérges a
levegõ. Ilyenkor kapnak életet a bennünk szunnyadó betegségek. Az idegek föl
fognak bomlani. Okvetlenül levegõváltozásra kell gondolnia, kinek az egészsége
kedves. Nem szabad könnyelmûeskedni. Jól van, ma ugyan még csak egy kis migrént
érzünk, de ez a legszörnyûbb betegség csírája lehet. Különösen a nõket környezi
veszedelem. Meg kell tenni szent egészségünk érdekében minden óvóintézkedést. Tárják
föl aggodalmaikat bizalommal kedves férjeiknek. Ajánlatos egy pár divatos nyári
ruha. A kalapok kérdése sem kicsiny. Meneküljenek árnyas fürdõkbe,
üdülõhelyekre. Aki nem siet nyaralni, önmaga ellensége… (A Borsszem Jankó
átkozódó Seifensteinerjének igen elõnyösen adhatnám el azokat a jókívánságokat,
amiket én e pillanatban attól az olvasómtól kapok, akinek a feje neje õnagysága
nyaralási terveitõl fáj...)
Nagyváradi Napló
1901. június 2.
Dyb.
|