|
Irigylésreméltóbbak
sohasem voltunk még, mint tegnap este óta. Irigylésreméltóságunk - hajh,
elmúlás a sorsa minden szépnek - nem tart sokáig. Rögzíteni próbáljuk hát, s
énekeljük meg az elfutó kis idõt, melyben együtt voltak vendégeink: Pálmay Ilka
és Márkus Emília, a mi két szõke csodánk, két királynõje a ragyogásnak.
Az
aranyos már búcsúzóban. Kérnõnk,
kérhetnénk, könyöröghetnénk, csak elmenne, és mi csak neki szereznénk
fájdalmakat. Hiszen õ maradna, s õ boldog volna, ha minket, ezreket, édes
vágyódásokkal, gyönyörûségekkel tölthetne el onnan az õ világáról, a lámpás,
szuffitás, festett, isteni világról, de õ grófné
is. A grófné pedig szavát adta,
hogy csak eddig marad, s megy ismét vissza - grófnénak. Megelevenednek elõttünk
gyermekmeséink szegény tündérkéi, kiknek csak egy-egy kis idõre volt szabad
napsugárban, virágok közt élniök, s ezért a kevés napsugárért és virágért
gyémántos, aranyozott márvány kastély várt reájuk…
A
grófné sokáig volt egyszer a márványkastélyban, s csak akkor bocsátották el a
napsugárra, mikor már-már nagy betege lett a vágyódásnak. De csak eddig. Ezt is férjének az édesanyja, ki
valósággal imádja Pálmayt, vívta ki a férjnél, Kinszky grófnál, akirõl meg igen
rosszul tudják némely színházi benfenteskedõk, hogy szegény ember, lévén neki
sok irigylésreméltó földi java is, habár a feleségéért a legirigylésreméltóbb…
Pálmay asszony elmegy hát grófnénak, mert szavát adta. Hiába jött el Leszkay,
az aradiak direktora ide, Nagyváradra érte. Távirat ment Kinszky grófhoz az adott
szó alól leendõ fölmentésért, de válasz még mindig nem érkezett.
Elmegy
hát a mi tündérmeséink tündérasszonya, de majd, ha elfogja ismét a nagy
vágyódás a napsugár és virág után, talán ismét elengedik hozzánk a gyémántos
márvány palotából. Emília asszony pedig tegnap este óta van itt közöttünk, hogy
megvigasztaljon bennünket, Pálmayért szomorkodókat.
A
vigasztalásnak ilyen nagy erejére talán csak õ, a másik királynõ képes. A dalos
ragyogást, a kápráztató fényt, a tündérjátékot csak az isteni komédia tudja
feledtetni… Óh, mi boldogok vagyunk most, hogy még így együtt, közöttünk
vannak. Mind a két királynõ… Melyik a nagyobb, melyik a csodásabb, nem merjük
kutatni. Egy mondás jut eszünkbe: õk a csodásak, szépek, ragyogók, arra
teremtvék, hogy boldogságot hintegessenek a mi szívünkben, s uralkodjanak
külön-külön, de mindannyiunk fölött…
Nagyváradi Napló
1901. június 5.
|