Ha
kávéházban - kaszinóban, klubban ez nem divat - megragad mostanában olykor
bennünket valami nemesebb, mélyebb indulata a közlékenységnek, hárman-négyen
mindig beszélünk még a nagy lengyel poéta könyvérõl, melynek gyönyörû dicsõsége
sóvár vággyal, gyermekes ambícióval tölti el ama koravén magyar íróbácsikat is,
kik a könyvírást csacsiságnak tartják, s a lapoknak is a hirdetésrovatára
kíváncsiak elõször. Még jó szerencse, hogy az olvasók nem olyan fásultak, mint
az írók, a régi könyveknek legalább akad olvasójuk, az új kevés magyar könyv
csak elrontaná az õ étvágyukat is…
De
a lengyel csodát mívelt. Megfogott mindnyájunkat. Mivel pedig kedélyes
felekezeti világot kezdünk élni, s egyebek mellett a kritika is katolikus,
protestáns, zsidó, vagy anabaptista, - hát nagy dolog ez! Mind gyönyörködhetünk
a Quo vadis gyönyörûségeiben, s mind
vitázunk róluk.
Kikinek
megvan a kedvelt alakja a mesébõl, és kikinek a maga kommentárja. Egyben egyek
vagyunk: a rég nem érzett naiv elragadtatásban. Néha ugyan meg-megszólal egy
Mefisztó:
-
Higgyétek el, hogy ezt a könyvet a papok és klerikálisok íratták.
Ám
jön egy válasz:
-
Én meg éppen a kereszténység, az avult formájú kereszténység csõdjét olvasom ki
belõle.
Ugye
kedves szélsõségek? És ez a legnagyobb dicsõsége a lengyel könyvének, mely egy
hatalmas modern agyvelõ kápráztató
kinyilatkoztatása…
Azt
olvassuk ma, hogy a vatikáni körök
indexre akarták vetni a nagy lengyel könyvét. Ám elolvasta pápa õszentsége, s
index helyett hálalevelet, jutalmat, valóságos pápai himnuszt kapott a lengyel…
Ahány
nagy apostoli, váteszi produktuma van az elsõ ólombetûk óta az emberi
szellemnek, ahány nagy teremtõ szelleme élt az emberiségnek: az mind indexre
került. Nagy bölcselõk, nagy reformátorok, nagy költõk, egytõl-egyig… A világ
már szinte hozzászokott, hogy parnasszusi könyvnek, a kijelentések
katalógusának tartsa a vatikáni indexet…
Olyan
szép könyv, olyan nagy, csodás könyv a Sienkiewicz könyve… Olyan kár, hogy
indexre nem került. Megérdemelte volna!…
Nagyváradi Napló
1901. június 6.
ae.
|