|
Egy nagy, dicső királynak 700 év
múlva feltalált hamvait újra temetik. Nehéz érckoporsóban, kegyelet jeleivel
ékesítve pihent napokig Budavárnak legrégibb templomában, s akik még tudnak
lelkesedni a múlton, áldozhattak a koporsónál a honfikegyelet szent érzelmének.
A nemzetek életének nagy Kormányzója vajon
mit akart, mikor a porladó, nagy király hamvait visszaadta nekünk?…
Nincs mozzanat az emberiség életében,
melyben a bölcs előrelátás meg ne nyilatkozzék; minden alá van vetve az
örök törvénynek, melynek létezését az ember gondolkozni tudása óta sejti, de
melyet megfejteni évezredek alatt nem tudott, és nem is fog megtudni.
Míg a Mátyás templom kőkockázatán
pihent a koporsó, a hamvakat egyszerre körüllengte a szellem, igazság, mert
nincs a nagy természetnek élő vagy élettelen alkotása, amelyben lélek ne
nyilatkozzék meg.
És beszél hozzánk a hamvak szelleme:
„Eljöttem hozzád, nemzetem, lezajlott,
hosszú 700 év után.
Mikor elszálltam ezekből a porladó
hamvakból, egy nagy, dicső népet, nemzetet hagytam itt. Hatalmas volt az
ereje, nagyságos a dicsősége. Eljöttem, hogy meglássam, mi lett a
nagyságból, mi lett a dicsőségből?…
Azóta tatár-mongol csordák tiportak
rajtad, de látom, hogy felemelkedtél újra.
Küzdöttél a keresztért, véreztél
önlétedért, meghaltál Mohácsnál, s látom, hogy volt feltámadás.
Karodon behegedt a seb, melyet belevágott
harmadfél század bilincse. Nyelved csengő, tiszta, nem tudták elvenni
azok, kik előbb koldussá, aztán rabbá akartak tenni.
Megvívtad azóta a világtörténet
legragyogóbb, legigazságosabb harcát. Bebizonyítottad, hogy nálad a szabadság
nem jelszó, hanem szív, mely nélkül - élni nem tudsz.
Megöltek, és te újra feltámadtál.
Ez a kor sötét, hideg, ködös, még
szellem-szemek sem láthatnak tisztán.
Lehet, nem úgy van, mint én látom, hogy a
szív már nem tud úgy hevülni, hogy az eszmények nem gyújtanak lángra. Oh!
lehet, nem úgy van, hogy a haza csak terület; a hazaszeretet együgyűek
erénye, hogy akik ajkaikon hordozzák, kiabálják a haza nevét, azok csak
önző, dicsvágyó emberek, hogy a nép, mely a nemzet lelke, kezdi
megtagadni, hogy magyar.
Nem. Bizonyára tévedek. Hisz’ hamvaim
körül király és nemzet együtt állanak.
E népet nem tudták megölni, élni fog, s
magyar lesz örökre.
De azért halljátok óvó szavamat.
Ha hiszitek, hogy hamvaim felett
virrasztani fog a kegyelet, hogy idegen nép nem fogja azt szétszórni soha; ha
hiszitek, hogy koporsóm körül csak magyar szó, magyar dal fog csengeni, ha
akarjátok, hogy ez a föld mindig magyar legyen, s ez akaratot szívvel és vérrel
szolgáljátok - akkor… csak akkor
temessetek itt el!”
Debreczeni Reggeli
Ujság 1898. október 22.
A. E.
|