15. STRÓFÁK MÁRKUSRÓL ÉS EGYEBEKRÕL

E helyütt, honnan becsületes magyar szokás szerint, Kurir dédapánk óta, négyes hintó-fogat módjára, sallangosan, cserdítve indula honi problemákon vágtató, öreg betûs vezetõ cikk: ma strófákat akar írni a honi nagy bánatok mellett eltörpülõ hívságos dolgokról valaki… Bocsáttas­sék meg neki szentségtörõ míve. Ifjú õ még és forradalmár. Él azon naiv hitben, hogy ma már szabad egy kicsit embernek is lenni annak, akit nem mulattat politész volta… Ha hát gyorsvonat módjára szaladja be strófaállomásait, szánjátok csak õt, hogy nem kényelmeskedik a politika négyes hintaján, melyre felkaphat ma már az intelligencia bármely kisded embriója is…

*

A szent király vértjére sokszor ragyogott a mi napunk: van hát bennünk hajlandóság lovagi botorságokra, s megejt az írott vallások szava is. Török ült rajtunk sokáig, a fatalizmus valamelyes filozófiája akkorról ragadhatott reánk. Közel vagyunk az erdélyi részekhez: a naivan nagy pózok szeretetét ez magyarázza. Az élet és változás toporzékoló, amerikai lüktetésû vágyát már nem tudjuk, hol kaptuk. Annyi bizonyos, hogy a modern nagyváradi ember a legsajátosabban összetett lelkû ember. Miszticizmusra hajlandóságát mindjárt elûzi egy hirtelen jövõ gaszkonyi kalandortermészetre valló, sokszor istentelen gerjedés. Cinikus nemtörõdömsége belealakul egy E. Kovács Gyulától ellesett nagy pózba. - Aztán mikor kitör rajta az idegember, akkor elrohan, hogy megszerezze az életvágy legfõbb kincsét és eszközét: a hitvány és szent - pénzt… Mi, összetett lelkû emberek, mi értjük meg a te csodanagyságodat, csak kevesektõl értett filozófiádat, nagyasszonyunk, Márkus Emília…

*

Ezen a mi kis, érdekes magyar földünkön minden kicsi és kicsinyes, de bájos és érdekes, mint a japán csecsebecsék. Édes-bájos dolog gondolnunk is az elsõ magyar hisztriókra, kik Nagyváradon leltek persze tanyát; az õ naiv vágyódásaikra, éhezõ cigányságukra, s rajongó, gazdag, naiv lelkeikre. Mint törnek a nemzet napszámosai címért, mint hiszik, hogy ezt a kis földet csak õk teremthetik újjá, s mint hitetik ezt el fejkötõs magyar úrasszonyokkal, tajtékpipás táblabíró urambátyámokkal. A színpad a nemzet katedrája. Az elsõ és utána jövõ hisztrió gárda becses gárdája a kis liliputi, pipázó, korhelykedõ, agarászó, de már egy kicsit literátus magyar úri társadalomnak, mely nem érti, meg is neveti ezt a komikus, kopott hadat, de valami titkos ösztönbõl - s ez szerencsés fátuma volt mindig e kis hazának - megsejti, hogy nagyra tör, nagyra vár ez a kopott gárda. A deklamálásukkal aztán megvesznek mindenkit. Mikor pedig a negyvennyolcas szabadságláz s a húsz évig tartó nemzeti láz tart: egész magyarság tapsol már a hisztriónak, azaz nem, hanem a színész-nek.

*

Óh becsületes, naiv vélekedés a festett világról!… Ma is megtalálod e kis ország sok zúgában, hol még mindig sikerrel operálnak, kopott magyar ruhákban, a Bukovay, Dicsõfy és Hazafy Ló­rándok. Lévén igen különös, egzotikus a magyar társadalom kialakulásának jelen pro­cesszusa, hogy benne megtalálhatod Gvadányi uram Zajthayjától a Nietzsche übermenschéig a legnagyobb anakronizmusban, a legkülönbözõbb alakokat. A Lórándok deklamálása drága mûvészet itt, míg két kilométernyire már szidják Hauptmannt és társait, hogy nem engedik szóhoz jutni az ifjú német forradalmárokat. Én elnézem sokszor becsületes színházi fõmindenünket, jó Somogyi Károlyt. Ez az ember csupa becsület, csupa rajongás, hite van bizonyos missziók iránt, sok maradt meg benne a régi nemzetnapszámosok hitébõl és naivságából. És ennek az embernek az a baja, hogy olyan helyre jött éppen, hol a primitív tiszta szándék csõdöt mond a sokszorosan összetett igények elõtt…

*

Mert elmúlának az Egressyk, Megyerik, Laborfalvik és a többiek. Elmúlának, mihelyst kötelességeiket betölték. A magyar megkapta már bennük - amire vágyott -, de szomjasan maradt az ember. És szörnyûséges, mikor az ember szomjazik. Egész világ teremtõ lelkei a szomjúság oltásán fáradnak. Megváltást sóvárg a világ: új próféciákat, új titkokat, új színeket, új igazságokat és új örömöket…

Ebbõl adjon nekünk az új kor hisztriója. Csináljon szomjas, kínlódó lelkünkbõl új lelket…

*

A szomjúság ez új vándorútján eltévelyedhetünk. Az oltás munkáját sokan úgyis vélhetik oltani[!], mint két és még egypár budapesti színésziskola, hol kedves idõtöltést nyerhetnek kerekfejû istállótulajdonosok. Hihetjük olykor, hogy egy szép boka többet ér egy új gondolatnál, s mûvésznõk a Fedák Zsazsák, Szoyer Ilonkák, meg az ordinárébb fajtából: a Gomba és egyéb szögiek. De a színpad mégis halad magasabbra. Vannak Márkus Emíliák, Ujházy Edék, kik sok igazságot adnak, sok ígéretföldet mutatnak, mert külön-külön õk maguk sokak, s lelkük egy egész világ. S így záródik ez utolsó elõtti strófám is a nagyasszony, Márkus Emília nevével…

*

És itt, az utolsó állomáson, ismét dicsérem nagyváradi voltunkat, összetett lelkeinket, türelmes valónkat. Elvonulhatnak elõttünk a csecse-becse, kicsi magyar élet kínai zenekarokhoz hasonló lármájú eseménykéi: az igazi események megfognak bennünket… És bár Rakovszky Stefit keblére ölelte Széll Kálmán, mi strófákat írtunk honi bajokon kesergõ vezetõ cikk helyett Márkus Emília révén olyan hívságos dolgokról, amelyek hívságos voltukkal is tovább élnek, mint Széll Kálmán és a védõen átölelt Stefi. Bizony tovább élnek, mert ezen hívságos dolgokban van az igazság.

Nagyváradi Napló 1901. június 9.

Ady Endre