|
Szombaton
avatták föl a kolozsvári egyetemen
az államtudományok tudorává „summa cum laude”
Hutkay Lipótot, az egri jogakadémiának jeles tanárát.
Ugye
érdekes dolog, és mi abban a naiv hitben élünk, hogy csak az új világból lehet
különös híreket kapni!…
A
jogtanár urat doktorrá avatták, még pedig „summa cum laude”. Jó dolog. Mi?…
Pedig
siralmas, pedig szomorú.
Magyarországi
kedélyességek között nem utolsó néhány év óta, - hogy fõiskolai katedrát kapnak
joggyakornokocskák, fogalmazócskák, olyan emberkék, kik a jogtudománynak még
embriói sem, akik a jogi tudomány legelemibb tételeivel sincsenek tisztában.
A
vidéki jogakadémiák szállítják e jogásznemzet jogászainak legnagyobb
százalékát. Akik ismerik a vidéki jogakadémiák dolgait, megdöbbentõ
megfigyelésekrõl adhatnak számot.
Egy-egy
akadémián alig van két-három olyan professzor, ki méltó erre a nagy és szép
címre. Tudunk jogbölcseleti professzort, ki a bibliából magyarázza a jogot.
Ismerünk
egy másikat, akinek valamelyes neve is van, aki azzal kezdi a prelekcióit, hogy
õ bizony nem ért ehhez a tárgyhoz, de öt év elõtt reá szakadt, hát cipeli
békében. Van jogtörténeti professzor, aki könyvbõl kérdezi ki a hallgatóit.
És
tudnánk beszélni még hallatlanabb esetekrõl is.
Mit
várjunk ezeknek az úgynevezett professzoroknak a hallgatóitól. Hiszen ha van
köztük egy-egy ambiciózusabb, már a második évben érdemesebb lehet a katedrára
a tanárjánál.
Hutkay
tanár urat hírérõl ismerjük, s nem is reá vonatkoznak a rég elhangozni kívánó
panasz idevetett szavai. Az õ vizsgája csak alkalmat adott, hogy erre a divattá
vált, végzetes könnyelmûségre felhívjuk az illetékesek figyelmét.
Szomorú,
kétségbeejtõ állapot, s igazán ázsiai fokúnak mutatja a magyar tudományosság
állapotát, hogy nálunk a nebulók közül választják ki azokat, kik hivatva vannak
vezetõket nevelni a társadalomnak.
Nagyváradi Napló
1901. június 12.
|