20. A FEKÉLY

Bartha Miklós úr nem akarja elhinni, hogy õ fekély a magyar közélet testén, s nem akarja magát kivágatni. Ez olyan emberi ösztön, amirõl szót se lehetne szólnunk. Mindannyian igen becsüljük magunkat, igen okosan, ám mindannyian elfeledkezünk könnyen arról, hogy velünk együtt több kétlábú tollatlan rontja a levegõt, - de ezt már kevésbé okosan és helyesen tesszük.

Bartha Miklós szépen meghallgatta az orvosi konzultálás eredményét. Hallotta a megállapított betegség nevét is. Aki Bartha urat ismeri, azt hinné, hogy szupervizitációért a nemzeti kaszinóhoz folyamodik. Csodálatos, nem ezt tette Bartha úr, holott máskor, ha meglehetõsen korlátolt intellektuális képességei csõdöt mondanak, minden szeretetreméltóság nélkül utal a történeti nemzet képviselõire, mint ahogy õ-barthaisága a nemzeti kaszinó kártyázó jólöltöz­ködõit nevezi.

Bartha úr nem ezt tette, hanem nála megfejthetetlen okossággal a betûkkel akarta megcáfolni a betûket. Cikket íratott Bartha úr, s egy elõkelõ pénzügyminiszteri hivatalnok csömörbajával akar megismertetni minket, kiket az elõkelõ miniszteri hivatalnokok csömör, gyomor, tenisz, más sport, de semminemû ügyük nem érdekel, legföllebb fizetésemelés-vágyaik, melyekrõl pontosan szokták informálni a sajtót.

Aztán a zsidó firkoncoknak öklel Bartha úr. Hallatlanul szemtelen módon próbálja magát hasonlítgatni Deákhoz, Eötvöshöz, Kemény Zsigmondhoz, az intelligens zsidóságot akarja kijátszani a különös firkoncok ellen, kiknek minden bûnök az, hogy egy Verhovay-epigont, egy tömegre nõtt alacsonyságot nem akartak eltûrni gyalázatosságaiban.

Mi ezt az embert elõször meg akartuk érteni. Nem sikerült. Aztán a pathológia tudományos könyveiben lapozgattunk. Így sem. Végre túlságig vitt nemességgel azt proponáltuk, hogy talán-talán a fantazmák egy érdekes betegével van dolgunk. Ezt a hitványt még így sem lehetett mentenünk.

Konskolárisaival beszélgettünk errõl. Azt mondják, hogy már kis diák korában azok közül való volt, kik számára nem egyszerûen fogalomnak találták ki a rossz fogalmát. Rossz, csupán a rosszaságért. Denunciáns, gyáva, talpnyaló, hitvány, gonosz. Ezek az iskolapajtások jóslatokat gyártottak róla, s ezek a mindenképpen köteles jóslatok beválhatnak ám még.

Ennek az embernek, akirõl Kóbor Tamás azt írta, hogy a beleiben gázolt, - nincs istene, meggyõzõdése, hite. De mind megbocsátanók neki, csak ne hazudna mindig, s ne élne abból hogy van.

Aki ezeket a sorokat írja, nem zsidó firkonc. Kálvinista õ is.

De hogy akaratlanul is együtt említhetõ valamiben is Bartha Miklóssal, avval enyhíti, hogy vallási mivolta csak ilyen nagyon különös esetekben jut az eszébe.

Magyar kálvinista papoktól, megállapodott puritán, filozófus emberektõl hallottuk, hogy a kálvinizmusnak s vele ez országnak senki annyit nem ártott, mint ez a gaz, ez az obskurus fejû ember, aki muzsikális káromkodásnál egyebet nem tud és - ártani.

A maga védelmére hiába is hozza föl tán azt, hogy meglepõen, szokatlanul kemények, talán durvák vagyunk. A közönségünk a tanú, hogy nem szoktunk lenni. De Bartha Miklósról elég, megérdemelt keménységgel nem lehet írni. Azt szeretnõk, hogy ez a testi bénaságával takarózó lelki eltorzult vigye végre bírói tribunál elé a dolgait, s ismerjék föl már azok is, kik eddig hazugságainak fölültek.

És bocsánat, hogy már másodszor szólunk magunkról, a Bartha úr gazságait most az állítja pellengérre, aki anno dacumál százhúsz aláírót gyûjtött, íme mostan bevallott félrevezetett­ségében, Bartha Miklós úrnak, hogy megszabaduljon ez az úr a tömlöctõl.

Ebbõl az úrból kijózanodni, felismerni õt és rágázolni: nagyobb hasznot a magyar közéletnek senki sem csinálhat!…

Nagyváradi Napló 1901. június 18.

Ady Endre