|
Valaki
arról beszélt nekünk tegnap este, mikor lelkesen zengtük a nagyváradi szép
leányok dicséretét, hogy néztük volna meg csak az elõzõ generációt. - Azok voltak a leányok - szavalta tûzzel. Ma is,
mind a XXX. körül járó asszonyok, többet érnek ketten is, mint tizenkét mai
leány.
Nagy
hadakozás lett persze abból. A hadakozás végre egy kis engedékenység lett:
-
No hát, nem mondom, hogy a mai nagyváradi leányok nem szépek. De a nénikékben
több volt ám az élet, a fiatalság, az erõ. Ezek a maiak olyan stilizált szépségek. Meg vérszegények,
haloványok…
Abbahagyták
a hadakozást. Elvégre a kemény kritikus az elõzõ
generáció korában florebat. Mi sem leszünk a jövendõ generáció korában különbek. A faktum az, hogy minden
generáció korában sok volt Nagyváradon a csodaszép leány és soha tán annyi,
mint most. Egy lírai hajlandóságú munkatársunk képes volt csak azért
nyárs-filiszterré lenni, hogy ebbõl a generációból házasodhasson…
Ám
más dolog szerzett a múltkor nekünk némi kis szomorúságot. A fiatalság, a
szépség, az erõ nemcsak a nõknél hódítana és - sajnos - csakis a nõknél van
meg.
Õket
hívjuk éppen tanúságtevõkül egy nagy gorombasághoz. Ugye õk a maguk asszonyos
felületességével is észrevették, hogy fogy azoknak a száma, akik õhozzájuk méltók?…
Ez
nemcsak amolyan erõltetett krónikatéma. Ez nagyon szomorú valóság. Becses
nemem, mely megátalkodottan viseli az erõsebb
nem címét és rangját, nemcsak itt Nagyváradon, de mindenütt satnyul,
csenevészedik, torzul. Fölemészti õket a szertelen, ideges, modern élet.
Szociológusok,
meg nem tudom én micsodák, töprengjenek tovább rajta, de így van. És ahogy
naponként látom a nagyváradi szép leányok légióját, sokszor idegesen haragos
vagyok: miért szépülnek egyre és többen, miért haladnak a tökéletesség felé,
mikor mi erre éppenséggel nem vagyunk
méltók. Már pedig mégiscsak miértünk
ragyognak, ugye?…
Nagyváradi Napló
1901. június 22.
|