35. FÜRDÕLEVELEK

Abbázia

Tisztelt Szerkesztõ Úr! A tenger mormolását hallgatom pár hét óta. A tenger mormolásáról sokféle véleményt összeolvastam egykor, diák koromban, mikor még erre ráértem. Mond­hatom, ez a mormolás egészen kellemes. Sõt, nekem, aki Szokoly Tamások és Balogh Dömék mormolásához szoktam - mondhatom -, igen kellemes.

Szerkesztõ úr, valószínûleg csodálkozik, egyrészrõl, hogy írok, másrészrõl, hogy lapba írok, harmadszor, hogy kedélyeskedem. Hát magyarázattal tartozom. Az utolsó otthon töltött napokban annyi mindenfélét összeírtak rólam, hogy gondolkodóba estem. Úgy gondolkoztam: voltaképpen szép dolog ez az írás. Sajnos, hogy mint polgármester leszoktam róla. Ha nem volna szép, ezek az újságírók nem írnának annyit. Így jött kedvem nekem az íráshoz és a kedélyeskedéshez, már tudniillik olyan mértékig, mely a polgármesteri dekorumot nem sérti.

Nem tudom, mi van szeretett polgáraimmal, kiknek élén én mesterkedem, s hogy vannak azóta. Mondhatom önöknek, hogy az rabolja el itt legtöbbször nyugalmamat. Lám az aradi kongresszusról is lemaradt az én városom. Pedig, hejh, annyira szövetkezni pénzügyileg, mint az én városomnak, egyiknek sem kell. Még az ördöggel is, még a forgalmi bankkal is.

De más is aggaszt. A lapok megint nagyon szapulják a várost. Nem tudhatom, hogy jöhetnek hozzá. Én kiadtam a rendeletet, hogy száz lépésnyire tartsanak minden újságírót a városháztól. Itt valami miskulancia történhetett. Ez a miskulancia közigazgatási szó, kérem.

Különben csendes itt a táj. A múlt reggel a parton sétálgatok. Egyszerre csak megszólal a hátam megett valaki:

- Polgármester úr, adjon két koronát reggelig.

Képzelje szerkesztõ úr, Szûts Dezsõ volt. Még ide is eljött. Azt akarja bebeszélni nekem, hogy nélkülem nem tud mûködni otthon. Hidegen válaszoltam neki:

- Én meg itt nem vagyok hajlandó magával együttmûködni.

De ne higgye, hogy lehet vele bírni. Már a tizenhetedik koronánál tart s a kilencedik naktmuziknál. Tegnap táviratoztam Gerõ fõkapitánynak:

Sasba orfeumnak lehetõleg adjon engedélyt mielõbb!

Azt hiszem, most már megszabadulok tõle. Nagyon ragaszkodik hozzám. Látszik, hogy félig újságíró.

Végül én, akit annyiszor interpellálnak otthon, a következõ interpellációt vagyok bátor beterjeszteni:

1. Van-e tudomása Nagyvárad polgárságának arról, hogy mestere mindig rágondol itt is, s vágyik körébe vissza.

2. Ha nincs, hajlandó-e most már tudomásul venni?

3. Ha van, levonja-e ebbõl a szükséges konzekvenciákat majd akkoron a választási urna elõtt is?

Interpellációmra nem kérek sürgõs feleletet. Mindenesetre azonban ajánlom magamat, s tudatom, hogy a táppénz itt drágább, mint a városházán, s anyakönyvi botrány nincs, mert Ró­mába nem erre utaznak, s hogy a vendégkönyvbe Nagyváradot írtam és nem Grosz­wardeint, podestát és nem Bürgermeistert. Evvel tartoztam saját méltóságomnak s a Nagyváradi Friss Ujságnak is, mely tudtommal olasz-barát.

Maradtam a szerkesztõ úr híve

Bulyovszky dr.
polgármester

A másolat hiteléül

Nagyváradi Napló 1901. június 29.

(Dyb.)