37. FÜRDÕLEVELEK

Bécs, július 1.

Boldog nagyváradiak!

Hogy mennyire boldogok Önök a Körös partján, azt valójában csak most értem és érzem, midõn a vakációt felhasználva, útnak indultam a bécsi és berlini színészet tanulmányozására, és most, hogy e tanulmányt félig-meddig befejeztem, ismert szerénységem dacára is konstatálnom kell, hogy a legünnepeltebb bécsi és berlini színészek is csak törpe epigonjai lehetnek a magyar színészet ragyogó dicsõségének, Nyárai Antalnak, és százszor boldog minden nagyváradi halandó, hogy Nyárai Antal a Szigligeti Színházban fecséreli az õ fenomenális mûvészetét, melyhez hasonló az öt világrész egyetlen színpadán sem található ma.

Boldog nagyváradiak!

Láttam Sonnenthalt, Girardit, Kainzot, Birnbaumot, Hans Wernert, Bruno Zienert és Grimmiget, és mélyen sajnáltam a bécsi és berlini színházak e kiskaliberû Dicsõffy Lórándjait. És miközben zúgva tapsolt a bamba bécsi és berlini nép, ismert szerénységem dacára is ezt gondoltam magamban: „Szegény jámborok, látnátok csak tõlem Gringoire-t. Hogy állna el a szemetek-szátok!” És hogy irigyelnétek Nagyváradot, mely Nyárai Antalt magáénak vallhatja. (Kérem ezen legbensõbb meggyõzõdésem összes otthoni türelmetlen hitelezõimmel közölni, akik erre talán meg lesznek hatva, és nem zaklatnak még itt is felszólító leveleikkel.)

Boldog nagyváradiak!

Ha úgy tudnák és látnák, mint én, hogy a legünnepeltebb bécsi és berlini színészek minden tehetség nélkül való dedós gyermekek Nyárai Antalhoz képest. Ismert szerénységem dacára sem tagadhatom el, hogy Nyárai Antal kellemes orgánumának egyetlen kifejezése többet ér, mint minden színfalhasogató zagyva deklamálás, amit ezek az én osztrák és német kollégáim véghez visznek. Pirulnom kellett látva, hogy az egész európai mûvészet egy fapitykét se érne, ha Nyárai Antal nem volna, és egyben szerencsétlennek éreztem magam azért, hogy Nyárai Antal sohasem élvezheti a nézõtérrõl azt a gyönyörûséget, mikor Nyárai Antal a színpadon játszik. Mindazok, akiket itt idegen földön az én szerepkörömben láttam kontárkodni, kóristák lehetnének mellettem. El is határoztam, hogy jövõ télen megtanulok németül, franciául, angolul és olaszul, és eljátszván egész Európában Gringoire-t egy csapással teszem tönkre e rongy nációk még rosszabb ripacsait. Oh milyen diadal lesz ez! Hogy pukkadnak majd a dühtõl és irigységtõl az én nagyságom mellett elenyészõ olyan porszemek, mint a cingár Bérczi Gyula, a hápogó Szarvasi Sándor s a kedélytelen kedélyes apa, Bognár János.

Boldog nagyváradiak és százszor boldog Somogyi Károly, akik egy Nyárait vallhatnak magukénak. Szegény Somogyi, õ ezen boldogságának éppen úgy nincs tudatában, mint Gyula, a „Royal” prózai gondolkodású fõpincére, aki elég szemérmetlen egy anzichtskártyán arra figyelmeztetni, hogy a múlt szezonban elfogyasztott 468 pikkoló és 1765 trabukkó árát elfelejtettem neki elutazásom elõtt kifizetni. Kérem Önt szerkesztõ úr, értesse meg Somogyival az õ boldogságát és azt, hogy milyen kincsnek van õ birtokában az én személyemben. És ha megértette ezt Somogyi Károly, kérem ösztökélje arra, hogy táviratilag küldjön nekem újabb 400 frt. elõleget, hogy folytathassam tanulmány-körutamat e hitvány globuson, és újra meg újra meggyõzõdést szerezhessek arról, hogy „csak egy Nyárai Antal van a világon”.

Boldog nagyváradiak, kik õt a magukénak nevezhetik. Legyenek erre büszkék, és e büszkeségük[ben] lázadjanak fel ama szemérmetlen hitelezõk ellen, akik a nagy, a dicsõ Nyárai Antalnak még vakációját sem hagyják nyugodtan élvezni.

Szerkesztõ úrnak igaz híve

Nyárai Antal

Nagyváradi Napló 1901. július 3.

Dyb.