|
Értsük
meg a dolgot, kérem szépen: nem reakció, hanem konzervativizmus. Pláne magyar konzervativizmus.
No,
ennyi õszinteséget istenuccse nem vártunk. Széll Kálmán leglelkesebb prókátorai
hirdetik ezt. Szólnak hozzánk, az elégedetlenekhez, majdnem ilyenformán:
-
Hát szó sincs róla, nektek igazatok van. Széll Kálmán valóban nem liberális, hiszen a liberalizmus
lejárta magát. De ne ijedjetek meg, mert nem is ultramontán. Nem akar õ
klerikalizmust, csak magyar konzervativizmust. Ez pedig szép és nem
veszedelmes.
Nem
tudjuk, hogy a tisztelt prókátorok-e a naivak, vagy bennünket tartanak
szemtelen hittel nagyon naivaknak.
Mert
egy naivságot elárultak. Bevallották, amit mi régen hirdetünk, hogy Széll
Kálmán és politikája mindenféle jóval megkent lehet, [de] nem liberális.
A
továbbiakban azonban alighanem bennünket tartanak naivaknak az ipsék. Hát van
okos ember, kit szavakkal meg lehet téveszteni? Hittünk-e mi valami mást Széll
Kálmánról, mint amit prókátorai nagy lexikon-jártassággal magyar
konzervativizmusnak neveznek el? Hiszen ez teljes igazolása a mi
meggyõzõdésünknek!
De
milyen pompásan is megtalálták a szót: konzervativizmus. Annyira megleptek -
bevalljuk - bennünket vele, hogy okvetlenül meg kell magyaráznunk.
Mi
is hát ez az egészséges
konzervativizmus?
Kormánygyeplõhöz
jutni egy nekivadult kis embertábor terrorizálása útján: konzervatív politika.
Keblünkre
ölelni a magyar közélet hideglelõseit, ránk szabadítani azokat, kiktõl
szerencsés sorsunk három évtizeden megõrizte ezt az országot, azokat, kiknek
Sennyey a politikus ideáljuk s jezsuita-növendék a vezérük: ez is konzervatív
politika.
Ádáz
haraggal, vérengzõ dühvel támadni mindarra, amit az erõs, becsületes elõd
épített, õt magát üldözni, híveit megselyemhurkolni: ez is az.
Aztán
megalázni azt az õsz, nagy férfit, aki azt a pártot alapította, melynek leple
alatt sikerült magukat becsempészni ennek az országnak a tönkrevezetésébe! Ez
is konzervativizmus.
Tejbiztosokkal,
csuhás szatócsokkal elárasztani az országot, s megrontásán munkálni néhány
százezer embernek, kazárt ütni skót kesztyûben, de bunkóval: lám ez is az.
Kipécézni
ennek az országnak a protestáns lakóit, kikhez fûzõdik ennek a kis országnak
valamelyes függetlensége és szabadsága, ereje, hite és jövõje, megalázni õket
naponként, vezetõ férfiait leszorítani: ez is egészséges konzervativizmus.
Barátkozni
hazaáruló agitátorokkal - mind a konciliáns politika cégére alatt -,
megmérgezni a lelkét az ország jövõjének, az ifjúságnak, túllicitálni az ischli
klauzula saját szerzeményû költeményét, elárasztani a társadalmat hazug,
félrevezetõ jelszavakkal, mindehhez megszerezni ennek az országnak majdnem az
egész sajtóját: ez is mindannyi csupa egészséges konzervativizmus.
Magyarázhatnók
hát a legújabban kidobott jelszót ad infinitum, de talán sejteni méltóztatik
már, hogy mi légyen az.
Az
„új rendszer” a maga mivoltában, csak a neve más.
Tisza
Kálmán Nagyváradon van most. Tegnap együtt ebédelt, találkozott az úgynevezett
vezetõ férfiakkal. Megkérdjük õket: jutott-e eszükbe tudakozódni a már
közlegénységében is csak megtûrt hajdani híres generálisnál: mit tart õ az
egészséges konzervativizmusról, s vajon annyira betegek vagyunk már, hogy
gyógyításra gondolni sem lehet? Persze csak úgy nagyon bizalmasan. Végre meg
nekünk, talán már csak éppen nekünk, titokban is jó volna tudni, hogy
a bajt õ is olyan nagynak látja, mint mi itt nagyon sokan.
Ám
lehet, hogy nem jutott eszükbe egyiküknek sem. Miért? Nincs nagy baj. Az egész
ország sajtója az új rendszer dicséretét zengi. Bizonyára boldog a magyar. Mi
pedig csak „engedetlenek” vagyunk, „rémeket látunk”, hiszen nincs itt semmi
változás. Ami van, az sem veszedelmes. Nem sötétség, nem konokság, nem
ultramontánság, nem reakció. Ez kérem: egészséges
magyar konzervativizmus…
Nagyváradi Napló
1901. július 6.
A. E.
|