44. IRODALOM ÉS JUSZTÍCIA

Athene és Themis hajbakaptak. A veszekedés igen érdekes. Szerencse, hogy akik nem írók, azok most nyaralnak, s akik írók, azok nem szoktak írni, mert máskülönben könyvtárt írnának errõl a veszekedésrõl.

Különösen érdekes, hogy a veszekedésben egy rendkívül gyöngéd nõpoéta s egy szigorú jogtudós az ellenfelek: Fehér Judith és Imling Konrád.

Fehér Judith novellát írt. A novella rosszabb, mint amilyeneket már az õ finom meg­figyeléseinek bizonyságai között olvastunk. Aztán meg aligha megfigyelés termette ezt a kis rajzot. A nõpoéta vágyott merész lenni, s vágyott új terekre. Nekieresztette hát a fantáziáját, melyet nõíróknak különösen kell kormányozni tudni, és egy járásbíró családját és igaz­mondását úgy megfesti, ahogy még nem pofoztak társadalmilag szentnek formált és tartott intézményt finom nõi kezek. Mert a fantázia kegyetlen hóhér tud lenni.

A nagynevû jogtudós pedig szörnyen kikél a magyar bírói kar ilyetén meggyalázása ellen. Szigorú szavakkal figyelmezteti az írónõt, hogy a török kádik sem lehetnek olyan nyomorultak, mint amilyennek tájékozatlanságból egy magyar bírót rajzol az írónõ. De legérdekesebb, hogy a jogtudós tanácsokat ad Fehér Judithnak, hogy mirõl szabad egy nõi írónak írni. Persze jogtudósok módjára ajánl napsugarat, kék eget, madárfüttyöt és virágillatot.

Az afférnak vannak tanulságai. Igazsága pedig ez: Fehér Judithék ne csússzanak el a papíron, s fékezzék a fantáziájukat. A világ transzformálásának apostoli hivatását csak addig tölti be az író, míg igaz marad, s csak a szemének és a szívének hisz. Mert errõl feledkezett meg egyszer Fehér Judith, hibázott.

De hibázott a jogtudós is. Mert jogtudós létére õ meg a paragrafusok közül csúszott ki, s olyan világba téved, melyet õ természetszerûen nem érthet. Õ a literatúrát még diákkorában hagyhatta ott. Akkor, amikor az irodalomban a madárfüttynél, a judikatúrában pedig a fülemüle-füttynél tartottak. A judikatúra nagyon nõtt, de az irodalom régi maradt, ezt hiszi a tudós jogász? Az írónak mindenrõl lehet és szabad írnia, de a fönti princípiumok mellett! Külsõ és belsõ igazsággal. És ha véletlenül a Fehér Judith járásbírósága él, akkor Fehér Judith sem hibázott.

Maga az egész affér pedig örvendetes jele, hogy ebben az országban kezd éberebb lenni a közszellem. A legszélsõbb vélekedések is kicserélõdnek. Új hitecske arra, hogy leszünk mi még tán valamikor kultúrország…

Nagyváradi Napló 1901. július 7.

(ae.)