|
Többek
között három nagy vidéki városban, Aradon, Szegeden és Debrecenben járt le a
színházak direkcióinak ideje, s mind a három város új társulattal új
színigazgatót akar. A negyedik állomás, Temesvár-Buda már visszaszerezte a maga
Krecsányiját. Pozsonyban anarchia van. Kassán Szendrey az úr, s õ szenvedte
csak legközelebb is Festetich úrnak egy újabb okvetetlenkedését. Kolozsvárt
virágvasárnap óta Megyeri kísérletezik a Bölöny-regime elfeledtetésén,
Nagyvárad pedig - mint többször megírtuk - olyan szerencsétlen helyzetben van,
hogy színházpályázata olyankor nyílik meg, mikor az elsõrendû társulatok nem
pályázhatnak, s amin úgy lehetne segíteni, hogy Somogyi igazgatónak szerzõdése
lejártával még egy évre kössünk szerzõdést, s így egyszerre hirdessünk új
pályázatot a többi nagy színházakkal.
Ergo
Arad, Debrecen és Szeged színházai között folyik most a versengés.
Nem
tudjuk, feltûnt-e másoknak is, hogy még eddig nem tapasztalt hevességgel folyik
a hajsza a színházak után. Mindennap új és új direktorjelöltekrõl hallunk. Az
ember oda van a csodálkozástól, hogy ni, Magyarországon hány színházi szakember
van. Hátha a nagyközönség egészen ismerné a kulisszák titokzatos világát. Akkor
azt is tudná, hogy igen sok direktor mögött csöndes kompánisták, finánciákat,
vagy egyéb kötelmeket vállalt társ-direktorok állnak. Akkor csodálkoznék még
igazán a direktorjelöltek légióján.
Sokat
panaszkodunk mi is a vidéki színészet nyomorúságai miatt. Van is nyomorúság
elég. De ez már mindnyájunk elõtt ismeretes, hogy a legtöbb nagy vidéki színház
jó üzlet. Üzletet mondtunk, de ne
ütõdjék meg rajta senki. Csak lássuk tisztán a dolgokat. Éppenséggel nem olyan
nagy baj az, ha a színigazgató üzletember. Csak aztán jó üzletember legyen! A jó üzletember sohse feledkezik meg a
közönségrõl. Nem is csapja be soha. Mert jól tudja, hogy a közönség gráciájából
él. A jó üzletember tehát éppúgy, éppolyan lelkiismeretesen szállít a közönségnek pompás mûsort,
kifogástalan társulatot, mûvészi elõadást, mint a jó rövidáru-kereskedõ kiváló
gyártmányú cipõt, divatos és tartós kesztyût és kalapot stb. Nem kell hát az
üzlet szótól félni. Sokszor becsületesebb szó ez mûvészi vonatkozásban is a
missziónál például, mely gyakorta csak szánalmunkra, felgerjedéseinkre utazik,
de ellenszolgáltatást a pénzünkért alig ad.
A
növekvõ hajsza a nagy vidéki színházak után alkalmat ad nekünk, hogy
gondolkozni próbáljunk valamit azon, hogy nem volna-e jobb, ha a nagy vidéki
színházakat a mostani ellenõrzés mellett egyszerûen pályázat útján bérbeadnók?… A nagy városok színházi
közönsége egyre s rohamosan nõ. A színházakért folyó lázas verseny azt mutatja,
hogy a színház most sem éppen rossz üzlet. Soha ki nem elégített kulturális és
egyéb álmainkat nem helyesebb volna felcserélni egy kis bérletpénzzel s a
mostaniaknál mindenesetre magasabb nívójú színházi élvezetekkel? Mert az a
színigazgató, akinek a kezét kicsinyes, jól ismert befolyások nem kötik, de a nagyobb rezsi rászorítja arra, hogy
magának meghódítsa a közönséget, nem
megbízhatóbb a színigazatók mostani, százfelõl ráncigált típusánál?
Bizony,
jó lesz ezen már gondolkozni. Elõbb-utóbb - Magyarországon harminc évi késéssel
jönnek rá kipróbált igazságokra - úgyis áttérünk erre a rendszerre. Nyugati
országokban ez a legtermészetesebb állapot már. S ha valaki a mi speciális
nemzetiségi viszonyainkra hivatkozással felel, hát az a válaszunk, hogy a
bérletrendszert csak a nagy vidéki városokban kellene meghonosítani. Meg aztán
az új rendszer éppenséggel nem zárja ki a nemzetiségi akciót sem.
A
színházakért folyó hajsza - ismételjük - fontoltassa meg a dolgokat velünk.
Nagyváradi Napló
1901. július 11.
|