|
A
törvényszéken történt. Csak rövid, száraz referádát írtunk róla, hogy tartsunk
módot a szomorú történet moráljára is. Mert nagyon szomorú a történet,
belesírta az élet az ember szörnyû
örök tragikumát.
Oh,
be nagyot is tévednek a koca-filozófusok, mikor a végtelenségre, az anyag örök
törvényére, vagy ilyesmikre hivatkozással akarják megdöbbenteni, alázatra
késztetni a dölyfös emberelmét.
Van
szörnyûbb felségesség, rettentõbb hatalom is, a legnagyobb: a gyomor. A nagy dán írót hallgassátok
meg. Õ mondott megremegtetõ, szörnyû nagy dolgokat az éhségrõl. Nincs ennél rettenetesebb érzés, szörnyûbb démon. A vad
éhezõ gyomor mellett kicsiny a végtelenség, minden-minden. Jámbor poétalelkek,
kik az anyaságnál nem tudtok felségesebb emberi érzést, mit tudjátok, hogy a
kenyér szentebb a testünkbõl sarjadt testnél, a gyermeknél is. Szörnyûség, de ebben van ama legnagyobb tragikum.
Helber
Andrásné, az elkényszeredett sápadt asszony, metszõ, száraz hangon mondotta:
-
Hát miért is élt volna a Juliska. Tizenegyen voltunk, s kenyér négynek sem volt
elegendõ.
Juliskának
meg kellett halnia, mert õ harmadfél éves ártatlan bambaságával nem tudta, hogy
nagy bûnt cselekszik, mikor naponként - sokszor kétszer is - kenyeret majszolt…
És ott ültek körül a nagyteremben komoly és tudós férfiak. Olyanok, kik
naponként ötször érzik a telt gyomor csodás gyönyörûségét. Idejöttek e díszes
terembe, hol az emberi vad indulatok annyi rémes tanulságát hallották már. S
most e rendesen evõ, komoly, tudományos, igazságnak szolgáló emberek némán
néztek csak össze. Egy percig bizonnyal összekavarodtak fejeikben az agyvelõkbe
oltott fogalmak.
Egy
percre tán átsuhant agyukon a szörnyû világosság. Hogy a könyvek igazságai nem
igazságosak. Hogy az élet talán a
legnagyobb, legigazságtalanabb csapás. Hogy nem tudjuk, mi a bûn és mik vagyunk
mi is tulajdonképpen. Egy percre. E percben súghatta valami Friedländer
Samunak, hogy szóljon majdnem így:
-
A ti törvényeitek sem büntetik azt, aki a deszkaszálon menekülve vízbefojtja az
utána kapaszkodót vagy aki az éhség parokszizmusában felfalja egy lakatlan
szigeten azt, kivel odadobódott. Mért büntetnétek, akik a Juliskát kínozták.
Juliska sok kenyeret evett, s körülötte sokan éheztek!
Tán
nem így mondta éppen, de így gondolhatta. Szegedi Jánost is ilyen borzasztó
igazságokkal védhette Dési Géza. Az igazságnak komoly bírái pedig nem
sújtották, nem sújthatták le a Juliska kínzóit. Talán más paragrafusos
mentegetéssel, de nem sújtották le…
Az
emberek pedig hívságosak és fennhéjázók. Kellenek nagy észretérítõ, nagy
kijózanító történetek. Ideírtunk egyet, s akinek van szíve vagy szörnyen
szívtelen, ne feledje el:
-
Juliskának el kellett pusztulnia, mert sok kenyeret evett, s körülötte pedig
kínlódó gyomrok korogtak…
Ne
feledjétek el!
Nagyváradi Napló
1901. július 11.
|