58. REFLEXIÓK EGY FÖLJELENTÉSHEZ

Amikor sok viaskodással, az ifjúság sturm és drang korszakában, egész életemre tudtam határozni az újságíró penna mellett: már voltam annyira intelligens és megérett, hogy a szükséges transzigálásra megalkudtam magammal s annyira józan, hogy irtóztam a szélmalom-harcoktól.

Avval is számot vetettem, hogy kis intelligenciájú, behájasodott agyvelejû, rövidlátó praetorok között élek, akik elõtt lealázó a munka, bûn a világoslátás s rossz csapás az intelligens gondolkozás.

Ez érteti meg, hogy sohasem voltam, nem lehettem intranzigens. Ebben az országban mindig jaj volt a forradalmároknak!… Itt az élhet legkényelmesebben, aki betanított formákban vagy abszolute nem gondolkozik.

Ha nem is írtam, mondtam hát ki minden igazságomat, de ostobának sem volt kedvem magam mutatni. Amiket véleményeimként megmondtam, azok legalábbis elementumai voltak a tisztán látott igazságoknak, s legföllebb érintették a határt, melyet adott viszonyok és barrikádok között józan, okos ember már kényelmességi okokból sem lép át.

A váradi káptalan mégis pört indított ellenem. Tehette. Én a becsületem azon is kereshetem, aki szerény embernek tart, s lázítást találhatok a Gerõ fõkapitány rendszabályaiban, melyekkel a szegény gabonaügynököket bélyegezte meg. Respektáljuk egymás gondolkozását, ha nem is tudunk mindnyájan gondolkozni.

A nagy nyilvánosság azonban, mely elõtt kanonoki vanitásokról és stallumokról szóltam, méltán elvárhatja, hogy szóljak most. Bolond-gombákkal traktáltam-e õt? Éretlen módon szitkozódtam-e? A vak gyûlölet szólt-e általam? Lázítottam-e a fennálló bizonyos rend ellen?...

Szívemre teszem a kezem, s az emberi józanságra s intelligenciára, mint az én isteneimre esküszöm: nem tettem, nem tehettem egyiket sem.

Öt-hat év elõtt szabadabb szellõk fújdogálták át a magyar társadalmat. Akkor még az én inkri­mi­nált cikkem észrevett kis sóhajtás sem lett volna. Ma Pécsett egy újságírót becsukatással fenyegetnek, mert arról szólt, hogy a papok között sok a haszontalan és erkölcstelen, jómagam[at] pedig egész sereg jól táplált méltóságos és nagyságos reverendás pöröl, pedig én még csak annyit sem mondtam róluk, mint a pécsi újságíró. Nyakig vagyunk a középkorban, terrorizál a sötétség: ez az én esetem igazsága.

A bíróság elõtt sokat-sokat fogok errõl és más dolgokról szólni. Még csak két dolgot.

Hirdetem és hiszem, hogy ez a mostani, ránk szakadni készülõ reakció örök törvényébõl fakad az emberi sors igazságának. Az új világ gyászos, szomorú elõjátéka lesz csak, hogy aztán a tömjénfüstbõl kikeljen ragyogva, szabadon az ember. Akinek adatott a hit igazsága s az igazság hite: a jövõ katonája. Én kicsinységem a jövõért harcolt mindig. S ebben a jövõben nemcsak a kanonok-sor s a külváros rikító kontrasztjának kibékítése van, hanem benne van az intelligencia teljes fölszabadulása, a munka diadala s a klerikalizmus kíméletlen összetiprása.

Ezért a jövõért küzdeni szép, s meg nem akadályozhat benne néhány kövér kanonok vénasszonyos pörpatvarkodása.

A másik mondanivalóm ez. Katolikus szellemben nevelt kálvinista voltam. Névben ez vagyok most is. Levetettem magam erejébõl a benevelt szellemnek s a velemszületett vallásnak is a bilincseit. De a tanulságok megmaradtak. Ezekkel a tanulságokkal még koponyákat fogok törni, ha szabad kritika-mondásomban hasonló bornírt megakasztásokra akadok!…

Nagyváradi Napló 1901. július 21.

Ady Endre