-
A nagyváradi rendõrségrõl -
Rendõri
dolgokról akarunk beszélni egyet-mást. Ennek a témának nemcsak a kolozsvári
szomorú eset adott aktualitást. A magyar vidéki városokban - sajna - csak úgy
kínálgatja a rendõrség a legtarkább témákat. Éppen ez az oka, hogy csömörlésig
tele vagyunk már velük. Szinte nem ízléses a rendõrségrõl írni már. Nagyobb
esetek alkalmából legföllebb.
Hogy
a legtisztességesebb rendõrség sem népszerû: egészen érthetõ. A rendõri
intézmény egész mivolta szemben áll az egyén
egész leszállított igényû szabadságával is. Aki teljesen biztosítottnak érzi
magát, hogy nem jöhet összeütközésbe avval a becsülendõ renddel, mely nélkül
egymás közt élni nem tudunk: arról éppenséggel nincs biztosítva, hogy nem jön
összeütközésbe a rendõrséggel.
Hajh,
mert más a rend, s más a rendõrség. Talán-talán csak hosszú
kardos katonában tenghet még úgy túl a hatalom kéjes érzése, mint tombol az
utolsó rendõrlegényben.
Ha
hát már az intézmény sem lehet
népszerû, magyar formája pedig elismerten veszekedett rossz: milyen lehet az
eredmény a rendesen durva, bárdolatlan s a fennhéjázó hatalom-érzéstõl
berzenkedõ rendõröktõl súlyosbítva?… Bizony megértjük, s nagy intelligencia
jelének tartjuk a reakciót a rendõri túlkapásokkal szemben. De jobb a
kitöréseiben veszedelmes reakció helyett az állandó
ellenõrzés. Ha ez hiányzik, kész a kolozsvári állapot. Mert ellenõrzés
hiányában a rendõrség mindig vétkezik. Imári márki operett-tréfája valóság. A
hatalmat a rendõrség arravalónak tartja, hogy visszaéljen vele.
A
nagyváradi rendõrség a tûrhetõbbek közül való. Legénysége ugyan szintén az
ismert rendõr-massza, de vezetõiben mindig volt intelligencia s egy speciális
nagyváradi erény: óvatosság.
Ismeretes,
hogy a mi lapunk igaz örömmel üdvözölte Nagyvárad város rendõrsége élén Gerõ
Ármint, az új rendõrfõkapitányt. Humánus, meghiggadt, intelligens fejû, munkás
ember. Nagy eredményeket vártunk tõle. Várhattunk is. Gerõ, mióta fõkapitány, dolgozik sokat. És mégis, tessék
megkérdezni az intelligens, elfogulatlan polgárság nagy részét, azt mondják s
mondhatják, hogy az új fõkapitányban
csalódtak. Kegyetlen állítás, de így van. Gerõ Ármin eltévesztett úton
halad. A sok tervezgetés az okvetlenkedõ nagyotakarás hamis utakra vezették.
Elsõsorban
egy kicsinyes hülye elõítélet ellen kellett küzdeni. Ezt a küzdést túlontúl
komolyan vette Gerõ. Nem szabad lett volna. Az elõítélet az õ kinevezésével le
volt törve. De õ még azóta is harcol ellene. S ez a makacs harc ma már majdnem
õt is ennek az elõítéletnek akaratlan
hívévé tette. Gerõ fõkapitány dicséretét ma azok a lapok zengik, melyek ez
elõítélettel telten tiltakoztak a kinevezése ellen.
Mutassunk
újra rá a többi botlásra? Megtettük minden esetben. Elmondtuk, hogy a
fõkapitány rendszabályozó mániája már nemcsak a rendõrség omnipotenciáját
szolgálja, de eszköze a reakciónak, mely - ezt ne feledje senki - elõtör s
elõtörni készül a magyar társadalmi élet legkisebb nyilvánulásában is. A
szegényügy rendezése alkalmával kifejtett fõkapitányi álláspont, a
gabonaügynökök fura indexezése, a bérkocsisok dolga, a zárórák ügye s még egész
sereg külön-külön mintha nem volna nagy dolog, de együtt az új rezsim
határozottan veszedelmes voltát
bizonyítják.
Az
apróbb napi botlásokról nem is szólunk. Hallgatunk az olyan jeligéjû
intézkedésekrõl, hogy: „szigorú leszek, nehogy részrehajlónak mondjanak”. Nem
szólunk arról sem, hogy egy tisztességes bodegát egyszerû vádaskodásra, minden
eljárás mellõzésével becsuknak. Hallgattunk a híres kapukeresztezésekrõl. Ezek
s a többiek, kisebb, megjavítható botlások.
De
egyre intjük Gerõ Ármint. A rendõri hatalom szép csendesen bevonulhat az egyéni
jogok legbelsejébe. Nagy zaj nincs belõle, csak a néma elkeseredés növekedik
egyre.
Attól
õrizzen meg bennünket a jó sors, hogy az új rezsim egy olyan korszaknak
kezdetét jelentse, mely a szintén intelligens Kolozsvárt a minapi szörnyû
botrányokba fúlt.
Nem
rémlátás, hanem logikus rendû, jogos aggódás ez. Leírtuk okulás okából, és hogy
a máris csírát vert elkeseredett érzésnek kifejezést adjunk.
Nagyváradi Napló
1901. augusztus 11.
ae.
|