|
Mi,
az örökös vészharangok, pompás örömlármával hirdetjük, hogy jön és beszélni fog
hozzánk a generális. Egy nagy élet alkonyán, mikor omladozni készül minden,
amiért ez az élet lángolt, még az olyan szívbe is, mint a Tisza Kálmáné,
föltámadnak a kétségek. Talán meg is rendült egy kissé, pedig magyar biblia
erõs igéi nevelték. Talán hinni sem tud úgy, mint eddig…
Szíveknek
összeforrása, nagy múltak nagy emlékei, támaszt keresõ ösztöne a jelennek,
egyformán parancsolják kimondani, hogy mi
nem változtunk, nagy generálisunk. Nagy Biharnak s Nagyváradnak igazi
szülöttjei, kiknek a lelkük a régi szárnyalású, s nem - mint sokan vannak
ilyenek - jezsuita csuhára öltötték a szabad eszmék szennymezét: egyek még
mindig Tisza Kálmánnal: amiket tett, nem feledtük, amiket teremtett, megõrizni
kívánjuk. Õt magát aggódó, kivételes, nagy szeretettel környezzük. S ha
tornyosodó sötét fellegek láttán veszélyek sejtésében kemény szavakat mond is
az ajkunk: azért aggódunk, azért rángatjuk kínzó sejtésekkel a vészharangot,
aminek Tisza Kálmán szentelt egy gyönyörû nagy életet.
Várunk,
õsz generálisunk, szeretettel várunk. Ott leszünk mind, mikor áhítatos csendben
beszédbe fogsz.
Nem
leszünk, nem vagyunk követelõk. Te tudod, mennyit kérdezhetnénk?… Nemcsak
tudod: érzed is. Érezned kell a nagy
lelkek kínját. Érezned kell a nagy pusztulások siralmas, tépõ érzését.
Mi
nem fogunk sebeket tépni. Néma szemlélõdésed kínjairól nem kívánunk hallani.
Mi, a törpék is kínokat szenvedünk, pedig mi csak áldásait tudjuk a te
mûvednek, a teremtés a tied volt.
De
mégis várjuk a beszéd óráját.
Nagy
Bihar és Nagyvárad lehelték liberalizmusnak prófétai lelkét Tisza Kálmánba és
Szilágyi Dezsõbe. És látjuk a mindig nevetõ lap szomorú rajzát: áll még
vihartól repedezetten a büszke csarnok, fölötte száguldó viharfellegek, két
oszlopon nyugodott már csak a hajdanta fényes csarnok, és ez egyik oszlop
lezuhant, s egy oszlop tartja immár megroskadva. - Szilágyi Dezsõ meghalt, csak
Tisza Kálmánban bízhatunk.
Hogy
bízhatunk-e, a kétkedõ kérdés bûn volna.
És
mégis ezt akarjuk hallani az õ ajkairól. Hallanunk kell erre az õ válaszát.
Nem
kérünk többet. Õ lát, tud és érez. Immár kétségtelen, hogy mindazt eltemetik,
amit õ teremtett. Nincs olyan hideg szív, amely ilyenkor meg ne nyílnék.
A
többit aztán, ha az õ szavai erõt és bizalmat adnak, megpróbáljuk elvégezni
magunk. Nem fogjuk sajnálni a legerõsebb választó vizet. Nem bánjuk, ha a salak
óriás piramis lesz is a kiválasztott nemes ércpor mellett. De rajta leszünk, s
elérjük, hogy tisztán lát mindenki. Lesz õszinteség
végre e sötét tervektõl behálózott országban.
Aztán
kezdjük a harcot elölrõl. Olyan ifjú kedvvel, mint hajdanta a mi most õsz
generálisunk, de több kíméletlenséggel s belevonva a megváltozott kor szükséges
új jelszavait. Bujkálni akkor nem lehet, s ha az új veszedelem új nagy harcot
akar, s az új nagy harcra már elgyöngült a szabad eszmék e régi földje: keljen
ki bárhol az új evolúció: egyek leszünk mi, liberalizmus katonái, az új harcias
lobogó alatt, ha mindjárt radikalizmus is lesz reá fölírva.
Ez
okvetlen, ez elkerülhetetlen nagy harcra kell nekünk õsz generálisunktól
biztató szózat. Ne legyen e szózatban se vád, se ostorozás, se program, se
semmi ilyen. Legyen csak ennyi:
-
Aminek éltem, amiért lángoltam: ragaszkodom ahhoz most is. Nem tagadok le
semmit belõle. A régi vagyok s leszek szemem behunyásáig.
És
fölzeng a régi, híres, lelkes nóta. Mi beszámoló nélkül is eleget fogunk tudni.
És megyünk törhetetlenül a harcba az új lobogóval!
Nagyváradi Napló
1901. augusztus 13.
A. E.
|