|
Panaszkodnak
nekünk sokan, hogy a nyári Nagyvárad talán sohasem volt olyan bosszantóan
kellemetlen, mint az idén.
Nem
értettük elõbb a panaszokat. Miért olyan kellemetlen? Hajh - gondoltuk -
unalmas bizonyára. A lármás nyári színházalást nem felejtik itt el egyhamar.
Eddig a kánikula minden izzásával s egyéb gyönyörûségeivel beszorult a
fabódéba. Ott aztán az operettek hangulatában könnyû volt elviselni. Most aztán
nehéz megszokni az elõkelõséget, hogy a nyár pihenésre való…
De
kiderült, hogy csalódtunk. Nem az unalom a szörnyen kellemetlen, hanem a
gyógyszer, amivel a nyári Nagyvárad unalmát gyógyítják. Soha még annyit nem
foglalkoztunk ember- és polgártársainkkal, mint a nyáron. Ahogy itt maradtunk s
akik itt maradtunk, nekiláttunk egymásnak. No meg a távollevõknek is. És ha
nagy intelligenciára vall a nagy érdeklõdés minden iránt, minthogy hát mi így
tartjuk: szörnyen intelligensek voltunk ezen a nyáron. Belekíváncsiskodtunk még
talán egymás álmaiba is. Akit ezen a nyáron naponként legalább tíz helyen nem
szapultak, s legalább annyit nem terjesztettek róla, hogy bigámiát követett el:
az bujdossék másfelé. Nagyváradon letört. Az nem „számbavehetõ” alak.
No,
hát mindig erõs nagyváradi erény volt a bírálgatás. Az az ezer ember, aki
körülbelül mindennap látja egymást, s intellektuálisabb életet él, állandóan
pletykált is egymásról. De ennyi pletyka néhány zsúrból kikerül. Hanem ezen a
nyáron csodákat míveltünk. Ha kettõ összejött az ezerbõl: okvetlenül kivégezte
a többi kilenszázkilencvennyolcat. Kivégzõhely volt minden utcasarok, minden
szalon, kávéházi asztal, uszoda, fürdõ, orfeum. Hát még, akik néhányan olyan
szerencsétlenül kiváltságosak, hogy a többi többször botlik beléjük. Amiket
ezekrõl beszélnek, legalábbis capitis deminutio minor-ra teszik õket nagyon
érdemesekké.
A
panaszokból az látszik, hogy Nagyvárad nyári állapotát nem mindenki fogja föl
olyan kedélyesen, mint cinikus mink magunk. Voltak, akik a legkomolyabban
megtörve zokogták el panaszukat.
Az
õ vigasztalásukra írjuk ide a mi vélekedésünket.
-
Ne csüggedjenek, szerencsétlen embertársak, jön a színház. Megváltozik minden.
Pletykás, emberszóló voltunknál is erõsebb bennünk, nagyváradiakban a színházi
smokkság. És nálunk a színház nemcsak kultúrhely vagy szórakoztató, hanem
pompás társadalmi villámhárító. Felséges kis institut. Nyolc hónapig leköt
minden nagyváradit. Meglátják, békén hagyjuk egymást. A színház mûködni fog,
mint áldásos levezetõ csatorna.
És
így is lesz. Csak okvetetlenkedõ városatyák siratják a színháztól elnyelt rengeteg
pénzt.
Pedig
ez a színház minden pénzt megér. Ha nem volna, karácsony tájára felfalnók
egymást.
Nagyváradi Napló
1901. augusztus 23.
(ae)
|