Õ
vala az ifjúság virágszála, Flos iuventutis.
Rózsás
vala az õ arca, csillagok a szemei, nyaka, mint az elefántból való csont, eper
az ajaka, deli szép vala és balzsamos leheletû.
Mikéntha
édes kikelet járt volna mindenütt vele, lábai nyomában. Homlokán dicsfény
ragyogott, szívébõl tenyésztõ édes-langyos meleg áradt.
Akik
látták, nem feledték soha. Oly égies tünemény vala az ifjú, hogy látására
meglágyultak kemény pogány szívek. Megállott a vándor, ha találta, s hálaadó
ajkkal így imádkozott:
-
Most már szakítsd meg, óh Uram, az én bolyongásomat. Vedd el erõtlen, céltalan
életemet. Láttam a te legcsodásabb igézõ teremtményedet.
Róla
álmodozának liliom-lelkû szüzek s buja hetérák. Megteltek minden szívek, kik õt
egyszer látták.
Vén,
tudós, szent papok, kik oktatói voltak, õ érte imádkoztak mindig. Félig már
égiek társaságában élõ barátok szent áhítattal kutattak egyházatyák avult
írásai közt, ha vajon nem jósolták-e meg ezek elõre eme csodálatos ifjú
eljövetelét?…
Óh,
mert csodás volt az ifjú. Mézédes ajkú, rejtelmes titkokat tudó, zengõ beszédû.
Eljövének õt látni országok sorsát igazgató nagyok. S ha csókok forró
éjszakáján álmodozó tündér-dalba kezdett, az egész természet pihegett a
szerelmes kéjtõl. Szellõsúgta a virág[nak], virág mámoros lepkének, lepke a
reszketõ holdfénynek, méla hold a szerelmes éjszakának:
-
Halljátok és haljatok meg a gyönyörtõl. Õ nyitotta meg mézédes ajkainak
kapuját: A Flos iuventutis…
Ilyen
vala õ mint ifjú. De ragyogása, tündériessége nõtt a múló napokkal. Zenith és
nadir eltörpülének, s mikor már az agg természet vén, ráncos arcát pirulva födte
be, hogy nem méltó ez isteni lényhez: leszállt magasságából a csodalény, s -
oh, zengjetek, egek s ti is, földi seregek - magyar miniszterelnök lett…
*
Írtuk
mindezt fél- és negyedhivatalos lapok után. Õk ezt a kis visszaemlékezést abból
az alkalomból közlik, hogy Széll Kálmán tegnap a szombathelyi premontrei
fõgimnáziumban találkozott azokkal, akikkel együtt 1861-ben az érettségi
vizsgát letette.
Nagyváradi Napló
1901. augusztus 28.
Dyb.
|