73. A HÉTRÕL

Valami hitvány, tréfás dalban eldaloltuk volt a múltkor, hogy ez a nyárvégi állapot ellágyítja, szentimentálissá teszi legtöbb embertársunkat. Ilyenkor a legjobb ízlésû emberek el merik mondani a legszemérmetlenebbül banális igazságaikat. El merik? Sõt megkövetelik, hogy el is érzékenykedjünk rajtuk. Olyan édes, ostoba naivság tapad ilyenkor reánk!… „Szállong az emlék, falevél...”, - daloltunk egy ifjú dalunkban, - kérõdzünk a múltban - mondjuk most…

Primitív emberi ösztön míve ez. A versenylovak sorsa jut eszünkbe: az okvetlen elkerülhetetlen letörés… Le… letörünk. Pedig nem hittük ezt valamikor. Mikor is? Igen-igen, a Zsókák, Margitok, titkos szivarok és szekundák édes, balga korában…

No, hát természetes, hogy elszabadult belõlünk az a nem intelligens, butácska sóhajtás:

- Hajh, ha még egyszer gyermek = diák = fiatal = szerelmes = erõs = ostoba lehetnék…

*

Mi elhajítottuk magunktól a banális õszi hangulat-nyomások terhét, ám mégis csak úgy hidegverejtékezzük ki magunkból a lágy érzéseket.

Ellágyít pediglen bennünket az élet serdülõinek, ártatlan bárányainak látása.

Az életkedv micsoda lármás himnuszával tódul az ifjú sereg az iskolákba, elsõ bilincsei közé a kényszerûségnek. Azaz a másodikba. Mert elsõ a megszületés, második az iskola, harmadik a robotos élet. A három nagy osztálynak mennyi genusa és speciese van aztán még!...

Mondunk egy csúnyául letárgyalt, ócska gimnazista igazságot, mert ama ócskák közül való, amelyek még sokáig lesznek - ócskák. Az iskolák bûnösek. Hogy megmosolyognak most erre minket. Szinte látjuk. Mert hát olyan ócska kis szentencia ez már. Az iskola tévútra vezeti a gyermekeket, hogy aztán az élet kijózaníthassa. Mert így van. Nem kell tán többet szólni róla.

Mi a betûvetés után a magyar társadalmi, köz- és egyéb állapotok, a magyar élet igazságtalanságairól oktatnók ki a kis elkészületleneket.

Mert mindnyájunk nagy lelketlensége, hogy századok óta s még századokig kibocsátottuk s kibocsátjuk a mi serdületleneinket az életbe avval a hittel, hogy az élet szép, s Róma ledõl, rabigába görnyed. Óh sötét, titkolt tragédiák milliói, ha megelevenednétek, ha beszélnétek helyettem. Talán-talán egy szörnyû ócskaság kiesnék a világ megkopott, félkerekû, szomorú kocsijából.

*

Hát, gyermekek, maguk is hallották ugye, hogy a miniszterelnök bácsi a napokban puszilózott azokkal, akikkel együtt drukkolt - éppen úgy, mint magácskák - negyven évvel ezelõtt az iskolapadokban.

Édes gyermekek, nehogy maguk valami bolondosat álmodjanak, valami nagyon bolondosat, amilyet mi - óh szomorúság - mind álmodtunk. Nehogy azt álmodják, hogy ha az ember derék, szorgalmas, eminens és munkás, hát még miniszterelnök is lehet.

Ahogy mi magunkra emlékezünk, hát magácskák még ilyet fognak álmodni.

Ne tegyék ezt, gyermekek. Ha a tanár bácsi mondja, akkor se higgyék el. Nem igaz ez, gyermekek.

A miniszterelnök bácsi nem a legkülönb, nem a legderekabb ám mi közöttünk. Pedig ugye így kellene lenni? Mert a miniszterelnök bácsi, a legméltóságosabb bácsi ebben az országban…

De nekünk nem szabad errõl többet beszélni maguknak, gyermekek…

Mi marad akkor az életnek? - kiáltanának nagyon dühösen reánk a magácskák tanárai…

*

Buh - hát nem el vagyunk már mindjárt mi is lágyulva? Tegyék le most, gyermekek a lapot, mert vidulni akarunk. Vidulni?… Hát van vidámság az életben?… Van. Egészen a világos látásig tart. Azután nincs. - Aki világosan lát emberekbe és dolgokba, az izgatottságba hozhatja az idegeit asszonnyal, pezsgõvel, pénzvadászattal, mi mással. - De nem mulat. Nem kacag. Mosolyogni sem tud igazán. Bizonyára hallottak önök már a novellaírók „állandó gúnyos mosoly”-áról. Kérjük, irigyeljék meg „állandó gúnyos mosoly” õ boldogságát. Aki már a nil admirarit is csacsi tanácsnak tartja, az már mosolyogni gúnyosan sem tud…

*

Az ember megcsinálta a festett világokat. Valami nagy divináció hatotta át, mikor megteremtette. A festett világ megteremtése pokoli letárgyalása az egész való világnak, id est: életnek. A legbutásabb színházi smokkról is így gondolkozunk mi:

- Ez a jámbor csacsi nem is tudja, hogy õ micsoda intelligens ember… Hiszen öntudatlanul benne lakozik a lelkében az egész élet lebecsülése…

A komédiák közt aztán nincs különbség. Mindegyik különb, mint az élet. Ma Zacconi ragad ki - áldassék érte - a világból, holnap a Tokaji-nõvérek Tarantellája kelt fel bennünket egy vágyott világban. Utáljuk a nagyképûeket, akik ilyen tisztán nem tudnak látni…

És küldöm (kicsúszott a tollból a persona prima, s jobb is, ha a mai igazságainkért csak engem, az egyes szám elsõ személyt, lakoltatnak) a lelkemet küldöm elébetek - most - kaposvári komédiások. Siessetek, jöjjetek, mert de nagyon is élet már itt az - élet…

Nagyváradi Napló 1901. szeptember 1.

(a. e.)