|
Szeretném valakinek elmondani, szeretném
sírva bevallani, hogy én nyomorult, beteg ember vagyok.
Az ajkamon a mosoly, az arcomon a derû, a
szememben a büszkeség sugara nem más, mint hitvány tettetés, világbolondító
álarcoskodás…
Mert én beteg, nagyon beteg vagyok.
Ha láttok tivornyázó éjeken kipirult
arccal, ragyogó szemekkel, dalolva cinikus otrombasággal, leányt ölelve égõ
vággyal - sajnálkozzatok rajtam, nyomorult emberen.
Mert beteg az én szívem, beteg az én
lelkem.
Nem érzem a bor ízét, csak a mámort, a
feledést keresem, hiába… hiába…
Nem korbácsolja fel a vérem mulató
leánynak rám tapadó csókja.
Ha visszacsókolom, mélységes undor, utálat
fog el.
Ha beszélek ideálról, dicsõségrõl,
ihletett percekrõl, költõi ábrándokról - nem érzem, amit mondok. Nem lelkesít
semmi, semmi a világon…
Beteg vagyok, lázas, nehéz beteg.
Beteg vagyok, víziókat látok.
Elõttem õrült kaleidoszkóp gyanánt rohan
el ezer és ezer látomány…
…Látok egy éhes embertábort. - Csoportokban
harcol a kenyérért. Ott, ahol a legnagyobb darab kenyér fekszik a porban, ott a
legnagyobb a küzdelem. Már beletapodták a porba, már bepiszkolták vérrel, és
mégis milyen pokoli triumfussal rohan el vele a küzdõk legerõsebbike, mikor
leverte vetélytársait. Hogy üvölt a levert állati sereg, hogy siratja az
elrabolt koncot!
Rémítõ kép!…
…De új csoport áll ismét elõttem.
Feszületek hosszú sorban. Közülök egy durva fakereszt olyan ismerõs. Nézem,
nézem, felette ott a négy betû I. N. R. I….
Ezekre a feszületekre az igazság
bajnokait feszítették fel. A feszületek elõtti nagy tömeg az a dicsõ emberiség,
melyet annyi szószátyár dicsér, mely tombol az ártatlan vér láttára.
Azután egy új vízió üldözi a
lelkemet, égeti az agyvelõmet.
Egy tarka csoport verõdik elém. Mintha
valami komikumot kedvelõ hatalom durva szeszélyének hódolna, démoni alakok s
angyalok egy tömkelegben kísértenek.
Milyen alakok e borzasztó csoportban!…
Madonna arcú asszonyok buja, aljas,
hívogató arccal…
Pártás leányok mocsokkal a tiszta homlokon,
kísértõ árnnyal hátaik mögött.
Látom a költõt, kinek szívében annyi láng,
amennyi egy világot megtisztíthatna, és mégis meggyalázva, elhagyatva fekszik
rothadt szalmaágyán.
Látok egy bíbor ruhájú, márványarcú nõt,
kinek kezében karcsú, könnyû mérleg, neve dicsõ, feje felé írva lángbetûkkel: Justitia.
De a szép nõnek nincs szíve, csak gonosz,
durva ösztöne van. Szeme nem látja az igazi nyomorultat, fülét megvesztegeti az
arany csengése…
…És még mennyi ezer, szívet rémítõ alak!…
Óh! ezek a víziók szív nélkül is
megõrjítenek!
Beteggé tettek, örökre beteggé.
Beteg a szívem, beteg a lelkem, nincs
nyugalmam, hitem, nem érez a szívem.
Hazug a mosoly az ajkamon, nem õszinte egy
kacagásom, feledni tudnék, s nem tudok… beteg vagyok, nagyon beteg, talán a szívem
fáj, talán a szívem halt meg…
Debreczeni
Főiskolai Lapok 1898. október 31.
Ady Endre
|