90. TISZA KÁLMÁN MEGBUKOTT

Ez a pillanat történelmi pillanat, és mi ebben a pillanatban egy darab történelmet zárunk le… Szent László király tere felé tódul Nagyvárad népe. Lobogó-erdõre vetik a fényt a lángoló fáklyák. Amarról Kossuth nótája zeng felénk, itt mámoros tömeg zajong, s ott fent az erkélyen elrekedt, diadalittas hang szól a hullámzó tömeghez [a] bekövetkezõ nagy gyõzelemrõl… Pereg a dob, trombita szól, huszárok érkeznek messzi bihari kerületbõl, hol föllángolt nép­szenvedélyt oltogattak. Filozófus, hideg eszû emberekre ráragad valami különös, csodálatos ittasság. A história szárnya lebeg el felettünk… E pillanatban, hacsak ránk nem szakad a csodák világa, bizonyos, hogy elbukott a tömeg jóvoltából egy óriás, hogy elbukott Nagyvárad, Bihar és Magyarország nagy, õsz Tisza Kálmánja...

Elbukott… Ki hagyta cserben? Mindenki… Ki harcolt ellene? Senki… Elbukott, s óh, nagy fájdalommal mondjuk: elbukott dicstelenül… A világ s az emberiség meg nem írott, de hatalmas törvénykönyvébõl ellene kelt egy hitvány kis paragrafus, mely szól:

- Nem tûröm a gyengeséget, nem respektálom a leömlött idõóceánt. Ezen a földön az erõé, ifjúságé s a harcé minden. Aki nem harcol, nem él…

És elbukott, és Magyarországon sok százezer ember azt zokogja most sûrû gyásszal:

- Hajh, leesett a mi fejünknek koronája. Szent haladás, szent liberalizmus, meghalsz most már!…

- Emberek, siránkozók, zokogók, megálljatok… Elkárhoztok, ha sírtok!…

Nem szerette fanatikusabb szeretettel senki az elbukott õsz óriást, mint szerettük mi… Szentléleknek lovagjai, vagy mi az ördögök volnánk, tollal rovogatva harcoló, az idõk lelkét megértõ emberek… Lapozzatok csak vissza a mi írásainkba: minden szavunk ima volt, amit Tisza Kálmánról írtunk. Ez az elbukott õsz óriás tette, hogy ma már van mit féltenünk, ez a férfiú csinálta meg ez országban a világosságnak világát. Õreá mi esküdtünk, õt istenítettük hibáiban is…

De ne sirassátok ám a szent liberalizmust nekünk!… Illetõdjetek meg, mint mi megilletõdtünk, de siránkozó gyávák ne legyetek…

Hát megbukott Tisza Kálmán!… Az istenek nem adtak örök ifjúságot, örök vezetést, örök dicsõséget senkinek.

...Mert úgy történt, hogy Magyarországon csakugyan ellene esküdtek a világosságnak. Mi pedig panaszkodtunk nagyon:

- Öröködbe, Uram, pogányok jöttenek…

Õ hallotta a mi panaszkodásainkat, de talán ereje nem volt. Hívtuk a sötétség legyõzésére a fiatalságot: nem volt fiatalság õ benne, sem törzse sarjában. Hívtuk az erõt, õ gyönge maradt. Harcolni kellett volna, õ nem harcolt. Fiatalság, erõ és harc nélkül nincs élet, neki meg kellett buknia… Reményünk, hogy a reakció sötétségét õvele verjük vissza, már elõbb meghalt. Nem a világosság aludt tehát ki, hanem az élet gyõzedelmeskedett…

Mert voltak itt sokan törpe, hazug szolgái az óriásnak. Õ nem tudta, mi éreztük, hogy törpék és gonoszak. A mi nagy szeretetünket, imádásunkat és hitünket Tisza Kálmán és a liberalizmus iránt e szorgos törpék kamatoztatták, s kamatok kamatjaként ráültek a nyakunkra...

De tovább megyünk. E törpék közt fekete is vala sok, kik így szólának:

- Vakok vagytok ti, hisz mi fehérek vagyunk, liberálisok s a Tisza Kálmán hívei.

Ezek a törpék, a Téged körülvett nagy imádásunknak szorgos kamatoztatói buktattak el Téged, õsz generálisunk.

Nem harcoltak? Harcoltunk volna mi a te nevedben! De törpéid hazug tehetetlenségét nem tûrte tovább Nagyvárad város polgársága. Õk jobban veszélyeztették a liberalizmust, mint a bevallott reakcionárius lovagok, akikkel - bizony mondjuk - el fogunk tudni bánni. És a nagy harcban, ha a harc eljönne, Nagyvárad a régi liberális lesz, s liberalizmusa erõsebb, mint valaha…

E pillanatban hát egy darab história bezárult. Mélységes fájdalmat érzünk, de nem látunk katasztrófát. És mondják, hogy meghalt a régi szabadelvûség. Jó: meghalt. De az újat, a radikálisat, az alkotót várja Nagyvárad, Bihar s rengeteg ezre Magyarországnak!…

Nagyváradi Napló 1901. október 4.